"Isten egymaga feszítette ki az eget, lépdel a tenger hullámhegyein. Ő alkotta a Nagymedvét és a Kaszás- csillagot, a Fiastyúkot és Dél csillagait." (Jób 9,8-9)

Hasonlít ez a pár gondolat az imádkozó zsoltárosok rácsodálkozásához, akiket lenyűgöz a teremtett mindenség. Az életet nem önmagukba zárkózva élik meg, hanem sokkal nagyobb összefüggésbe helyezik azt. A mindenség gondolata azért érdekes és azért fontos, mert legalább két dologra tanít meg bennünket. Az egyik felemel, és azt sugallja, hogy a teremtett mindenség, Isten sokkal nagyobb, mint a mi szívünk vagy gondolataink. A másik alázatra nevel, és azt mondja, hogy porszemek vagyunk a világegyetemben. A rácsodálkozás akkor közetkezik be, amikor az ember megtapasztalja, hogy a Mindenható Isten lehajolt hozzá. Ebből származik az újabb ámulat: Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla, és gondod van rá? (Zsolt. 8)

Jób az életének egy mélypontján, szenvedésében fogalmazza meg ezt a gondolatot. Isten szuverén Úr, Isten nem kérhető számon. Isten az ember üdvössége céljából cselekszik. Ami körülvesz, amiben élünk, mozgunk és vagyunk, azt mind betölti Isten. A világ csak benne nyer magyarázatot.

Milyen áldott dolog az a megtapasztalás, hogy szeret az Isten bennünket, hogy elküldte az Úr Jézus Krisztust az ember megváltására. Hatalmas Istenünk van, akinek kegyelméért ma is hálát adhatunk. Földi szabadulásaink, gyógyulásunk kulcsa szintén csak nála van. Forduljunk hozzá bizalommal! Ámen.