"Halld meg Uram az én könyörgésemet, figyelmezzél kiáltásomra, könyhullatásomra ne vesztegelj." (Zsolt. 39,13a)

A zsoltárt olvasva szükségszerűen fogalmazódott meg a kérdés: Van olyan, hogy Isten nem tesz semmit az emberért?  Van olyan, hogy tétlenül nézi, mire jut az ember magától? Van és nincs. Ézsaiás és Jeremiás kora jutott eszembe, amikor az Úr kb. 150 esztendőn át (Kr.e 736-587), hagyta, hogy népe a saját döntései szerint járja útját. Közben a prófétákon át "üzent és megjelentette a bekövetkezendő dolgokat". A nép azonban, az egyre nagyobb szükség idején sem jutott el oda, hogy emberi mélységeiből ilyen imádsággal fordúljon Istenéhez.

Lehet, hogy mi is eljuthatunk, vagy eljutottunk (?!) az isteni nevelésnek arra a szintjére, amikor Atyánk hagyja, hogy mi magunk találjuk meg a jó irányát egyéni és közösségi életünknek. Közben szava szól, és ma az egyetlen helyes irányba fordítja fejünket. Fölfelé. Legyünk engedelmesek, hogy Isten ne vesztegeljen, hanem cselekedjen értünk. Ámen.