"Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele." (Ézs. 53,3b)

Minden nap otthonunk előtt vánszorgott el naptól koptatott ócska öltözetében. Rőt kalapja alatt égéstől undorító arcát szürkés szakálla fedte el, és tette ijesztővé számunkra akkor még a gyermek és tinédzserkor határán. Öcsémmel nagyon féltünk tőle és soha nem köszöntünk neki, sőt háta mögött kinevettük és a többi gyermek előtt is megvetettnek, számkivetettnek tűnt. Ő volt a határ- és erdőkerülő. Egy napon a megdöbbentő balesetet szenvedett két gyermek hangját csak egyedül ő hallotta meg, amint egy hatalmas siló mélyén segítségért kiáltoztak. Nem késlekedett (nem szaladt el mások segítségéért), hanem életét kockáztatva kimentette őket a szinte biztos halálból. Az egész falu róla beszélt... így a szüleim is. Egy hős volt. És kiderült az is, hogy szüleim révén közeli rokonom is... Sokáig mardosott a szégyen és bántott a lelkiismeretem vele szemben...

A mai ige arról számol be, hogy Jézus Krisztus az Úr értünk szenvedett szolgája. Ő az, aki elől sokan eltakarják arcukat, megvetik Őt és nem törődnek vele, sőt semmibe veszik. Pedig Ő mindnyájunk örök életének hőse... A tanulság ezért a következő: Soha ne takarjuk el arcunkat Jézus Krisztus elől, mert általa kegyelmes Istenünk arca tekint reánk. Ámen.