"Tartsd meg életemet, ments meg, ne szégyenüljek meg, mert hozzád menekültem!" (Zsolt. 25,20.)

Ha valami kész tények elé állíthatja az embert, nos az a kiszolgáltatottsága! Éppen ezért ódzkodik is tőle kézzel-lábbal minden emberfia, mégis aki számára elkerülhetetlen, annak bizony bele kell törődnie. Lehetne ez a gondolat ebben a témában az ember legbölcsebb végszava és mégis úgy tűnik, hogy a keresztyén lélek másként szemléli e helyzetet. Világharag avagy Istennel való perlekedés helyett inkább felajánlja magát Istennek, hogy Ő rendelkezzék sorsával és annak irányításával. 

Dávid király, mai igénk megfogalmazója, ebben az imádságában mint egy önkéntes száműzetésben fogalmaz így, és mégis felemelő, ahogy méltóságát őrizve fohászkodik. Nem érezhető szavaiban gyáva kétségbeesés, sem lealacsonyító meghunyászkodás inkább őszinte és egyszerű szavak általi teljes önátadás történik. Egyféle példa még az imádságban is. Nem hiába Jézus Krisztusunk nemzetségtáblájában is méltó helyen szerepel az Ő neve és személyisége. Adja Istenünk, hogy mi magunk is fohászunkban méltósággal és teljes nyugalommal merjük bármikor Reá bízni magunkat! Ámen.