"Ha elestem is, fölkelek, ha sötétségben lakom is, az Úr az én világosságom." (Mik. 7,8)

Első hallásra az akaratos gyermek hangja csendül ki ebből a mondatból. Az akaratos gyermeket, a harcost pedig a modernnek nevezett nevelési módszerekkel szelíd báránykává neveljük. Aztán később nem tudjuk, hogy hol rontottuk el. Ugyanis harcosnak, küzdőnek kellett volna nevelni (helyesebben igazgatni őt a szeretet nyelvén a meglévő ösztöneiben), mert neki harcolni kell saját magáért, családjáért, meg kell védenie őket. Ilyen tévedések folytán  születik meg a számító, a simulékony és a gyáva nemzedék. Ahogy régen mondták: a fűrészelést nem megtiltani kell a gyereknek, hanem meg kell szervezni. A hívő ember nagyon hasonlít az akaratos gyermekhez, persze pozitív értelemben. Ő meg van győződve hite igazsága felől. És hogyha ez egyezik a szeretet két parancsolatával, akkor neki van igaza.

Milyen szép dolog, hogy meg van győződve afelől, hogy lesz ereje felkelni az elbukás után. És milyen szép dolog hallani azt, hogy az Úrban szerzett világosságot semmi sem homályosíthatja el. Egyszerűen hitből él: nincs a világnak győzelme fölötte, nem számít a sötétség sem. Az Úr az ő világossága. Mondjon bárki, amit akar ... ez az ő meggyőződése, és ez  tulajdoníttatik őnéki igazságul. Itt értjük meg, hogy milyen relatív minden emberi konvenció. A tiszta hit és meggyőződés kérdése minden. Áldott legyen a relativitások fölött is uralkodó Úr! Ámen.