"Jézus Krisztus mondja: Aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el." (Jn. 6,37b)

Alapjában véve Isten a befogadó, mi vagyunk a kirekesztők. Gondolkodjunk el, hogy hány embert küldtünk el ilyen gondolattal, hogy a szomszéd kútjában jobb a víz. Mert nem akartunk részt venni a másik problémájának megoldásában. Pedig lehet, hogy a Gondviselés nekünk szánta ezt a szép szolgálatot.

Kerítést építettünk valamikor ifjú lelkész koromban. A befektetés meghaladta pénzügyileg a gyülekezet erejét. Elmentem naivan személyesen a kiskirályhoz. Esős idő volt. Az esernyőt letettem a titkárságon, bár tudtam, hogy ebből baj lesz. Már akkor megfordulhattam volna, mert jelezték, hogy az esőernyőt legyek szíves hagyjam kint, mert vizes. Rövid volt a látogatás. A főnök jelezte, hogy ő kicsoda, aztán annyit mondott, hogyha ő üzletbe megy, akkor először megnézi, hogy van-e pénze. Semmit nem kaptam. Az ő vállalkozása pár év múlva teljesen megbénult. Nem miattam, hanem a saját lelke miatt. Később hasonló esetben jelezte a Fennvaló, hogy nem erővel, nem hatalommal, hanem az ő Lelkével kell előrelépni. És megértettem.

Van-e szebb dolog ennél a kétezer éves kijelentésnél? Hogy van egy hely, ahonnan nem rúgnak ki: ahová befogadnak, ahol nem aláznak meg. Ahol nem mondják, hogy hiába jöttél. Pedig elmondta magáról: nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Az alázat mutatja meg, hogy ki a hatalmas. A "világ hatalmasai" mennek, az én Uram  jönni fog! Éppen amikor hívják. Íme, az isteni alázat titka. Ámen.