„Az Úrtól jön a szabadítás. Legyen áldásod népeden!” (Zsolt. 3,9)

Az Ószövetségi kultusz ismerte a reszponzórikus istentiszteleti formákat. Helye volt ott az éneklésnek, helye volt a közös imádságnak, de az egyéni panaszok is felhangzottak, díszítve az ünnepi találkozást Istennel. Régen (Pl. Anna imádsága a silói szentélyben) az emberek elmentek, hogy „megkérdezzék az Urat”. Az imádság után pedig elhangzott a pap áldása vagy biztatása: Eredj békében, az Úr meghallgatott téged! 
Nos, az imádkozó azért kesereg, mert megszaporodtak az ellenségei. Sőt, azért, mert csúfolják a hívő embert azzal, hogy nincs segítsége Istennél. Ezért szomorú. Aztán elkövetkezik a dolgok helyreállítása éppen azáltal, hogy a hitébe kapaszkodik: De, te, Uram, pajzsom vagy nékem... Szóval, sohasem haszontalan elkezdeni akár egy panaszkodó imádságot sem, mert a hitem átírja a szavakat, és elkezdem dicsérni a szabadító Istent. Innen már közelebb van a szabadítás, mintha nem imádkoztam volna. A panaszaiba temetkezett személy hirtelen új hitet nyer, sőt a végén meghallja a kultuszban áldást mondó papnak a szavát is, aki dicsőségesen megszólal: Az Úrtól jön a szabadítás! Legyen áldásod népeden! Szüntelen imádkozzatok! Ámen.