"Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk." (1Jn.3,1a)

     Advent első vasárnapján nem kerülhetjük meg a kérdést: Isten gyermekeinek neveznek minket valóban? Így ismer, így tart számon bennünket szűkebb-tágabb környezetünk? Szülőnk, gyermekünk, barátunk, rokonunk, ismerősünk gondol úgy ránk, mint Isten gyermekeire?  A pogányok is tisztelik szüleiket, szeretik gyermekeiket, barátkoznak, ápolják a rokoni kapcsolatokat, ismerkednek... Mi az a többlet tehát, ami keresztyénekként meghatároz bennünket? Nem egy mozdulat, de mégis benne van a mozdulatainkban. Nem egy gondolat, de meghatározza gondolkodásunkat. Nem egy szó, de megválogatja kimondott és kimondatlan szavainkat. Isten gyermekének lenni leírhatatlan, és mégis mindannyiunk által jól ismert állapot. Hiszen szoktunk egymásra gondolni, mint Isten gyermekére. Én pedig most úgy vélem, hogy az is, aki gondolja, és az is, akiről gondolja, Isten gyermeke. Hadd legyünk ma, és ha lehet mától kezdve minél többen, akik látjuk az Atya nagy szeretetét. Ámen.