"(A fiú) még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta. elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt." (Lk.15,20b)

Az adventben az eljövetelre, a beteljesedésre várunk. Kinek-kinek megvannak a saját váradalmai. A világ békességet, jólétet, boldogságot vár. Teszünk is ennek érdekében. Ha már más nem maradt, akkor imádkozunk, mert van reménységünk, hogy az igazi szabadítás Istennél van. Ez rendben van, ebben az elfoglaltságban nem szabad megrestülni.

Nem csak az embernek vannak váradalmai, nem csak az embernek van adventje, hanem a mennyei Atyának is. Várja a tékozló fiak visszatérését. Már attól a perctől kezdve, hogy a szeretet "elengedte" szeretett fiát. Attól a perctől remélte, hogy visszatér. Honnan estünk ki? Hová keveredtünk? Mire adtuk magunkat? Jó lenne visszanézni, hogy honnan estünk ki, és elindulni visszafele, Isten fele, mert így vár bennünket. Az ige csodálatosan tükrözi az Atya féltő szeretetét. Nem kellett csengetni, zörgetni az ajtón. Már messziről észrevette, mert mindig is figyelte. Aztán nagy szeretettel elébe ment, visszafogadta. És örülnek az angyalok is az égben. Valaki hazatalált. Találjunk haza mindannyian! Ámen.