"Az Úr Jézus vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: E pohár amaz új szövetség az én vérem által." (1Kor. 11,25)

Általában elfelejtjük, hogy Isten sokszor kötött szövetséget az emberrel. Volt úgy, hogy a Teremtő az emberiség fennmaradása érdekében adta a nevét az élhető élethez, amikor Nóé idejében arról biztosított minket, hogy a Gondviselés részéről minden OK, rendben van. Aztán az egyének kiválasztása, majd Izrael kiválasztása következett, és mindenütt beleütközünk a formális szerződésbe, szövetségbe. Igen, mert netán holnap elfelejti az ember, hogy ígéretet tett az Istennek. Ma is elfelejtjük ígéreteinket. Mégis azt fedezzük föl, hogy az ember méltatlanságára Isten könyörülő, hosszantűrő jósága és szeretete válaszolt. De, meddig?

Hosszan tűr az Isten, hogy sokan jussanak megtérésre (1Pét. 3). Elegendő motivációm van-e arra, hogy végre komolyan  vegyem Isten figyelmeztetését? Van-e időm megtérni, vagy hivatkozom arra, hogy nincs időm? Mire várok? Kire várok még? Talán arra, ami előhozta az igében leírt szituációt, hogy Isten Fia a saját testét és vérét kell hogy adja az üdvösségem érdekében? Mert amikor bűnt követek el, bizony megtöretik teste és kiontatik az ő vére. Igen, ennyire szeret az Isten. Eljutott erre a pontra, hogy egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Akkor pedig higgyünk ebben, hogy megszabaduljunk. Ámen.