"Beszéljétek el dicsőségét a nemzeteknek, csodáit minden népnek!" (Zsolt. 96,3)

Az Ószövetség tele van a hit aranykorának történeteivel, amikor nagyon komolyan vették a bizonyságtételt. Mindenkinek el kellett mondani, hogy az Úr az Isten. Mózes napjaiban látja a nép Isten szabadítását, Józsué korában érzi az Isten vezetését, a bírák bátrak, mert az Úrért cselekszenek. Illés korában csodák mutatják Isten jelenlétét. Naámán csak akkor gyógyul meg, amikor a kis fogolylány bizonyságot tesz erről: van próféta Izraelben, van Isten, aki meggyógyít. A babiloni király be kell ismerje, hogy nincs más Úr, csak az Isten. A pogány százados felkiált a kereszt mellett: Bizony ez Isten Fia volt.

Meglankadt a bizonyságtétel. Levesszük keresztyén szimbólumainkat, hogy nehogy megsértődjön valaki. Elfelejtjük, hogy a történelmünkben Isten volt a mi menedékünk. Mások jönnek, hogy más istenekről papoljanak. Nem a jóakarat és békesség istenéről. Nem az Istenről, aki egyszülött Fiát adta értünk. Feladtuk az élő vizek forrását, és repedezett kutakat építünk, melyek nem tartják a vizet. Szégyen, hogy elhagytuk gyülekezeteinket, nem kell többé. Szabadulásunk abban van, hogyha sarkunkra állva ma is elbeszéljük Isten csodáit és tetteit. Különben elveszünk. Ámen.