"Láttam, hogyan élt, mégis meggyógyítom! Vezetem őt, vigasztalással fizetek neki." (Ézs. 57,18)

Ötvenes évei elején járt csupán. Arcának szürkeségébe lelkének szörnyű bánata és betegsége lapult belső kórként. Kilenc éve volt már a börtön foglya és több időt töltött magánzárkában, mint bárki más fogolytársai közül. Azt mesélték róla, hogy pap volt, de felgyújtotta a templomot és a plébániát, amelyben szolgált, majd hagyta azokat porrá égni. Semmi sem maradt utána csak üszkös falak, mérhetetlen gyász és vad haragba mártott gyűlölet. Meg akarták lincselni az emberek. A rendőrök a börtönbe menekítették. Tizennyolc év letöltendőt kapott enyhítés nélkül. Egyetlen börtöni misére sem ment el a kilenc év alatt. Egyszer azonban végre látogatója érkezett. Pedig vonakodott találkozni bárkivel, végül mégiscsak odaült az üvegfal másik oldalához szemben az érkezettel. Egy öreg, csuhás, szomorú szemű paptestvér látogatta meg. Az pedig csak szétnyűtt hangján olvasni kezdte a szentírásból: "Láttam, hogyan élt, mégis meggyógyítom! Vezetem őt, vigasztalással fizetek neki."... Percekig ültek egymással szemben csendben. Majd mindkettejük arcán kövér könnycseppek gördültek le...

Bármely bűnös ember ezt érezheti az Isten jóságos kegyelmétől. Jusson ez eszünkbe mélységeink pillanataiban. Ámen.