"Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van." (Zsid.10,35)

Tetszik nekem a Károli fordítás, mert ebben az esetben többet mond számomra: Ne dobjátok el hát bizodalmatokat.... A bizodalom számomra egy jobban tárgyiasítható, jobban felfogható érték. Elveszíthetem azzal is, hogy nem figyelek, vagy elvehetik tőlem például azzal, hogy félrevezetnek hamis érvekkel. Befeketítik előttem a másikat, és már nem tudok bízni benne. De a lényeges különbség az, hogy nem elveszítem, hanem én magam dobom el. Ott volt, de én kidobom. Azt gondolom, hogy erre nincs többé szükség.

Tele vannak emberi kapcsolataink bizalmatlansággal. Leggyakrabban a család veszít ezáltal. Kevés az az intézmény, ahol ne beszélnének bizalmatlansági indítványról. Csalódtunk valakiben, és megvonjuk tőle a bizalmat. Bízhatunk egyáltalán valakiben? A zsoltár is eligazítást ad: ne bízzak a fejedelmekben, emberek fiában... boldog, akinek reménysége van az Úrban, az ő Istenében (146). Az Istenben való bizalom elsősorban nem a könnyű életben (ha van ilyen), nem a jó napokban meghatározó, hanem a szenvedésben és az üldözés idején. Az állhatatosságra tanít ez az ige: bármi is történjen velem, erősen bízzak Istenben, mert hűséges, mert nem csal meg, mert jobb és maradandóbb kincset tartogat a hívők számára, mint amit a világ dicsősége adhat. Ha jó napjaim vannak, ne szűnjek meg hálát adni azért. Ámen.