"Miért tart fájdalmam szüntelen, miért nincs gyógyulás súlyos sebemre? Olyan vagy hozzám, mint a csalóka patak, amelynek nincs állandóan vize." (Jer. 15,18)

A próféciáknak az a különleges tulajdonsága, hogy mindegyik volt, van, és lesz. Dinamikus kibontakozás ez. Ami igaz volt Jeremiás életében, igazzá válik közösségek életében, akik szánják a pusztuló világot, és igazzá válik személyesen mindazok esetében, akik szívükön hordozzák a másik ember sorsát. Fáj nekünk, ha más pusztulásba rohan. Jeremiást választotta Isten, hogy elmondja az Úr ítéletét a hűtlenség miatt. Ő lett a megmondó ember, hogy mentse, ami menthető. De ez a feladat felébresztette benne a közbenjáró és a szánakozó szerepet. Nehéz ez a szolgálat. Könnyű észrevenni, hogy átcsap önsajnálatba.

Sokminden fáj az embernek. Úgy, ahogy elhangzott, egyéni fájdalmaink szüntelenül zaklatnak, és megrendül a hitünk. Néha van Istenünk, néha kételkedünk benne. Néha van víz a patakban, máskor nincs. Miközben másokért buzgólkodunk, az ő életüket óvjuk nagyszerű tanácsokkal, kiderül, hogy a saját sebeinket próbáljuk gyógyítani. Van ebben egy ravasz logikai csavar: mielőtt mások hibáiért közbenjárnál Istennél, nézz önmagadba. Mielőtt elpanaszkodnád Istennek, hogy milyen rossz a világ, azelőtt otthon legyél rendben. Ámen.