"Taníts engem utaidra, Uram, hogy igazságod szerint járjak." (Zsolt. 86,11)

A változás éveiben történt, hogy a faluban korán reggel  a hetven év körüli asszonyok kiálltak a kapuba, és várták a "központi" utasítást. Régóta várakoztak azok, akik megszokták, hogy reggel, talán hajnalban jött a brigádos, és elmondta a napi teendőt. Nem volt heti műszak, csak egy napra szólt. Ennyit a tervezésről. Így állt a kapuban a néni, és amikor a szomszéd fiatalabb gazda megjelent, akkor megkérdezte: Lelkem, akkor most mi mit csináljunk? Egy megszokott trend semmivé lett. Nem volt brigádos, nem volt már senki, csak a kényszerű megszokás. Oppenheimer, amerikai költő egyszer leírta, hogy milyen felemás érzést keltett benne a rabszolgák felszabadítása. Mindenkiről levették a bilincset, de a "kötés" az nem fizikai, hanem lelki kötés volt. Szabadon sem voltak szabadok, mert ott érezték a bilincset a kezükön és lábukon.

Utakat keresünk, és találunk. Némely útról kiderül, hogy nem vezet sehová. Milyen jó lenne tanulni több ezer éves tapasztalatból, és megtalálni végre a kapcsolatot, a személyt, aki útba igazíthat végre. Én vagyok az út - mondja Jézus, és ezen el kellene gondolkodni, minden embernek, aki magát valamire tartja. Mert nincs más. Hogy ez mit jelent, az már egy kis körültekintést igényel. Az igazi úton akarunk járni, mára ez elégséges elhatározás és nagyszerű feladat. Ámen.