„Ha ősrégi döntéseidre gondolok, megvigasztalódom, Uram!” (Zsolt 119,52)

Szomorúságaink mögött, amikor vigasztalásra van szükségünk, legtöbbször a tehetetlenség érzése húzódik meg. Nehéz elfogadni és tudatosítani, hogy nem tudunk mit tenni, ha meghal valaki, akit szerettünk, aki fontos volt számunkra. Felkavaró érzés, ha tehetetlenek vagyunk, amikor minden erőfeszítésünk ellenére nem jól alakulnak dolgaink, elveszítünk egy barátot, nem találjuk a gyógymódot egy betegségben. Keressük a segítséget, gondolkodunk, hogy kihez forduljunk, mit tehetnénk még. A zsoltáros Isten ősrégi döntéseire gondol. Az Úr régi cselekedeteire, amelyeken keresztül megismerhetővé vált az ember számra. Teremtett a semmiből, életet adott a föld porából formált embernek, megkegyelmezett Nóénak, megbocsátott Jákóbnak, visszaadta életét a sunemi asszony fiának. Egy mindenre képes, kegyelmes és szerető Isten képe rajzolódik ki előtte. Ez az Úr neki is tud segíteni, sőt segíteni is fog, mert bízik, hisz Benne. Emlékezzünk a mi Urunk ősrégi döntéseire és vigasztalódjunk szomorúságainkban. Ámen.