"Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok..." (1Kor. 15,9–10)

  Nehéz, nagyon nehéz hibáinkat, tévedéseinket elismerni. Talán azért, mert nem mindig tűnnek végzetes, jóvátehetetlen hibának. Aztán, azért is, mert szeretnénk elkerülni, hogy egy-egy ilyen vallomás miatt vélt és valós helyzeti előnyünket elveszítsük. Ha kiderül, hogy már nem számít titoknak vétségünk, ha hasznunk és előnyünk nem származik belőle, szinte fellélegzünk: Na, most! Most, "amíg lehet, amíg szabad"! Az életnek és tennivalóknak, csak így lehet új irányt szabni. Pál nem dicsekedhetett azzal, hogy őt maga az Úr küldte a korintusiakhoz, mert köztudott volt, hogy nem tartozott kezdetektől Jézus tanítványainak körébe. Ebben a vallomásában hozzá nyilvánosságra, hogy korábban egészen más irányba vitte meggyőződése. Aztán Isten, kegyelméből új alapra állította a Damaszkuszba vezető úton, majd új irányt vett élete. 

 Vasárnap van, egy újabb lehetőség arra, hogy Isten színe előtt tévedéseink, hibáink elismerésével kezdve, mi is hálát adjunk, hogy az Isten kegyelméből a mi Urunk egyházához tartozunk. Az Ő szeretetéből és jóságából lehetünk azok, akik vagyunk. Ámen.