"Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgatom." (Ézs. 65,24)

  Az ember különös teremtmény. Igényei, vágyai vannak. Méltóságra vágyik és büszke arra, amit önerőből elér. Sokszor, nem csak embertársainak, de még a hatalmas Istennek is szeretné tudtára adni, hogy ő egyáltalán nem szorul segítségre. Nagy László így vall a különös emberi természetről: "adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet - nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem." Mert van úgy, hogy azt gondoljuk: Nekem, alanyi jogon jár ez, vagy az! A meggondolatlan gyermekek szokták így zsarolni szüleiket: Nektek kellett a gyermek! (Most azonnal, ellenvetés nélkül teljesítsétek az elvárásaimat - ezt értik alatta többnyire.) A választott nép is számtalanszor eljátszotta ezt, és a modern keresztyén ember sem különb. Rátarti, büszke, de sokszor csapdába esett, a hiúságunk, bűneink fogságában tehetetlenül vergődő gyermekei vagyunk Istennek. Mégis szabad abban bízni, hogy szabadító Urunkért, Krisztusért, mennyei Atyánk válaszol kéréseinkre és meghallgat bennünket, hogy reménységünk, hitünk "széjjel ne dűljön". Ámen.