"Mint a szarvas vágyódik a folyóvízre, úgy vágyakozik utánad a lelkem, Istenem!" (Zsolt.42,2)

A napokban egy feliratra lettem figyelmes: a szomjúság még a honvágynál is erősebb érzés. Nem tudom, hogy ki írhatta, de az biztos, hogy szükséghelyzetben volt. A zsoltár attól érdekes, hogy ezt a két érzést kombinálja, egyiket a másikkal világítja meg. Az írásmagyarázók egyetértenek abban, hogy egy olyan szerző írta, aki valamikor nagyon szorosan kötődött a templomhoz és a kultuszhoz. Megszokta az életnek ezt a szép rendjét, érezte az Úr kegyelmét, gyönyörködött ebben. Aztán valami miatt, akár fogság miatt, távol esett a szent helytől. Innen magyarázható az a sóvárgás, az a ragaszkodás, a nosztalgia, ami benne van ebben a pár mondatban. Sokmindent megtapasztalt, és az a határozott véleménye, hogy Istennek közelében van a legjobb helyen. 

Van tapasztalatunk a boldog, békességes, "Istenes" időkről. Jó dolog ott lenni, ahol Ő hirdetteti éltető Igéjét. Amíg lehetséges, keressük meg azoknak közösségét, akiknek lelkében szintén ott van az Isten iránti vágyakozás. Hadd oltsa ma is a lélek szomjúságát a nagyszerű, örökérvényű igazság: Az Úr a pásztorom, jó pásztor Ő! Ámen.