Jézus mondja: „Ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14,3)

   Nem könnyű tudomásul venni, hogy valamit, valakit elveszíthetünk. Különösen úgy, hogy még megvan, még itt van. Mi történne, ha holnapra otthonát vesztett hajléktalanná és földönfutóvá lennénk? Mi lenne, ha pár nap múlva egészségünk odalenne, jártányi erőnk sem maradna? Mi lenne, ha a számunkra legkedvesebbek, hamarosan elhagynának? Ha meghalnának, vagy váratlanul elköltöznének. Nem szívesen gondolunk erre. Értjük Simon Péter aggodalmát: „Isten mentesen Uram, ez nem történhet meg veled!” (Mt 16,22). Reménykedünk, hogy valóban nem. 

  Jézus a hiábavaló reménységről az igazi reménységre irányítja tanítványai figyelmét. Az üdvösség és az örökélet reménységére. Amelyek mind abban teljesednek ki, amit itt a búcsúbeszédében mond: „Ismét eljövök, és magam mellé veszlek…”. Tudunk-e hinni, bizonyosak lenni, reménységben élni ezzel az ígérettel a birtokunkban? Ezen érdemes gondolkodni, amíg időnk van és gondolatban már most együtt lenni a mi Urunkkal. Ámen.