„Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: Bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt 27,54) 

   Egy óvodáskorú kislányt megdorgált a nagymamája. A kislány így védekezett: „Tudod mama, mi nem vagyunk olyan istenesek, mint te”. Jeruzsálemben, a virágvasárnapi bevonulásnál úgy tűnik, mindenki Jézussal van. Őt éltetik, őt magasztalják. Akkor is akadnak olyanok, akik nem annyira „istenesek”. Zavarja őket a hozsannázás, a tömeg hitvallása. Arra kérik Jézust, dorgálja meg a követőit. Jézus így felel: „Mondom néktek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” Néhány nap kell csak és mindez beteljesedik. Nincs, aki felszólaljon a bírói elé vonszolt Jézus védelmében. Könnyeket hullat, némán zokogva hallgat, a „vitézkedő” Simon Péter. Az egymással versengő tanítványok is most némán elborzadva hallgatják az ítéletet. Csalódottan, megrendülve, némán, arctalanságba rejtőzve haladnak a Golgota felé, ahol aztán „a kövek kiáltanak”. Ahol, a Jézussal együtt megfeszített gonosztevő, majd a keményszívű, véres csatákban edzett római centurio felismerése és hitvallása a földrengésnél is erőteljesebb. Együtt hirdetik azt, amiről ritkán beszélünk, mert „nem vagyunk olyan istenesek”: Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia! Ámen.