„De azok (az emmausi tanítványok) unszolták és kérték (Jézust): Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon.” (Lk.24,29)

Gyönyörű imádságok és énekek származtak ebből a történetből. Felfedezhető benne a feltámadott Jézus bíztatása, bátorítása. Itt válik igazzá, amit mondott: Veletek vagyok minden napon ... Útközben a tanítványok elhaladtak a Golgota mellett. Minden összeomlott: amiben, akiben hittek már a múlté. Szomorkodtak és megpróbálták kibeszélni magukból a keserűséget és csalódást. Hányszor kapjuk rajta magunkat, hogy ugyanezt tesszük: a lenyugvó nap irányába zajlik az élet, és útközben megfogalmazzuk a csalódásainkat. Van-e remény? Van-e, aki meghallgasson? Nem is fordul meg bennünk, hogy van más út is. A hozzájuk szegődő Jézus meghallgatja őket. A panaszaikat elfogadja, nem akarja túlmagyarázni az ember életét, tudomásul veszi, hogy így járunk az úton. Azt viszont elmondja, hogy a Krisztusnak ezt el kellett szenvednie. Ilyen áldozat nélkül nincs ilyen megváltás. Drága kegyelem. A szent beszéd a szívüket felhevítette, és a kenyér megtörésénél felismerték, hogy maga az Úr volt jelen. Fontos azonban az előző emberi vágyakozás, amely szívből jött: Maradj velünk! Maradj velünk, Urunk! Ámen.