"Kegyelmezz, Uram, mert elcsüggedtem, gyógyíts meg, Uram, mert reszketnek tagjaim!” (Zsolt 6,3–4)

Régi emlék jut eszembe az igéről. Fiatalon, meggondolatlanul, megfelelő eszközök és szükséges tapasztalatok nélkül vágtam bele egy sziklafal megmászásába. Persze, hogy másztam eleget már fára addig is, de ez egészen más volt. Olyan egyszerűnek tűnt. Pontosan láttam magam előtt a kiszögeléseket, amelyekben megkapaszkodhatok, vagy megtámaszthatom a lábamat. Egy valamit viszont nem mértem be, elég lesz-e az erőm? Már a meredély háromnegyedénél voltam, amikor úgy éreztem, hogy erőm teljesen elhagy. Kezem, lábam remegett, lüktetett az erőfeszítéstől. Alig tudtam támaszkodni, kapaszkodni sem volt már erőm. Elcsüggedtem. Alattam nyolc-tíz méter mélység, előttem két, három karnyújtásnyira a cél és én úgy érzem nincs tovább. A visszavonulás még a tovább haladásnál is veszélyesebb. Ma sem tudom, hogy jutottam fel. Egy biztos fohászkodásomat bizonnyal meghallgatta a kegyelmes Isten. Erőt adott a hátralévő szakasz megtételére. Társakat, akik - amint elérték - megragadták egyik erőtlen karomat és segítettek célba érni. Ma is csak ennyit tudok mondani: Istennek legyen hála érte. Azért is, hogy ezáltal kigyógyított valamelyest az önhittségből is. Ámen.