„Ne légy elfogult a nincstelen javára, és ne kedvezz a hatalmasnak!” (3Móz 19,15b)

   Ha csak ezt a kiragadott igerészletet olvasom el a versből, bizonnyal rákérdezek: Tényleg ezt írja az igében? Nem ellentmondás, amit itt olvasok? Mert azt értem, hogy a hatalmasoknak ezelőtt is volt, ma is van és mindig is lesz elég ereje és hatalma, vagy befolyása, hogy egyről a kettőre jussanak, haladjanak és érvényesüljenek. De mi a helyzet a nincstelenekkel, az erőtlenekkel, a gyengékkel? Őket sem lehet segíteni, tilos lenne őket támogatni? 

  Alapvetően egészen másról, az igazságról szól a teljes vers, amelynek magvát képezi ez a részlet. Az emberi társadalom egyik rákfenéje pedig az elfogultság érvényesítése az igazsággal szemben. Azért kedvezünk – mindig millió érvünk van – mert megérdemli, mert rászorul. Az igazság olyan abszolútum, hogy abban semmi jelentősége nem lehet a társadalmi és a szociális tényezőknek. A kegyelem és irgalmasság pedig nem az igazságosságra, hanem a szükségre épül. Ámen.