“Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni, de az Úr szeretete (megmarad) mindörökké …” (Zsolt.103,15-17a)

 A szenvedések hetén először azon gondolkodtam, hogy a Szentlélek által miért ilyen ige érkezett hozzánk. Látszólag semmi köze sincs a passióhoz. Aztán rájöttem, hogy nagyon is kapcsolódik a Filippi levél Krisztus -himnuszához. Kapcsolódik a Genesishez és a 90. zsoltárhoz. Krisztus nem tekintette előnynek, zsákmánynak, hogy ő Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lévén, és engedelmes volt mindhalálig, a keresztfának haláláig. Emberré lett, és az ember életére nézve pedig igazak a kijelentések. Testében, lelkében élte az ember életét, és elhordozta minden következményeivel együtt. Igen, a nagyhéten is kiderült, hogy a mulandó ember élete olyan, mint az évszakoknak a váltakozása. Ez Krisztussal is így történt. Van születés, sarjadás, van növekedés, van öröm, van virágzás, kiteljesedés, tanítás, hatásos szolgálat, de mindvégig ott lebeg felette az elmúlás kardja. A mulandó ember és az örökkévaló Isten: ez a képlet. Van ebben a zsoltárban egy nagyszerű dolog, hogy az imádkozó kimondja: Áldjad én lelkem az Urat! Virágvasárap után Krisztuson is végigsöpört a szél, megfeszítették, eltüntették a földről. De a húsvét hajnala, a dicsőséges feltámadás igazolja a zsoltáros záró gondolatát: az Úr szeretete mindörökké megmarad! Ámen.