„Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a Krisztus?” (Jn 4,29)

 Az evangélium hirdetése különös bizonytalanságot jelent. Minden szóban, minden történetben rész szerint ott van egy sajátos elképzelés, egy különleges gondolatvilág, amelyet kifejezésre juttatja az ember személyes hitét. Része ennek, az a sürgető érzés is, ami a samáriai asszonyt is jellemzi. Az egyedülálló, semmihez sem fogható lehetőséget ismeri fel. Amit meg kell osztani, el kell mondani mindenkinek. Barátnak és ellenségnek. Boldognak, boldogtalannak.

 A történet egészében rámutat arra is, hogy milyen nagy szükség van ilyen személyes találkozásokra. Jézus úgy szembesít önmagunkkal – a közkedvelt éneket idézve fel - "amint vagyok, sok bűn alatt". A vak és szegény, a gátló kételyek szorításában szenvedő ember igazságra, bűnbocsánatra, kegyelemre szomjazik. Krisztusra, az élő víz frissítő erejére, nem a Jákob kútjának vizére csupán. Ne tétovázz! Most kell elindulnom nekem is! Az Úr felé, „hogy kincset leljek Benne” ma is.

   Ámen.