„Közben pedig eljött a törvény, hogy megnövekedjék a bűn. De ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem; hogy amiképpen uralkodott a bűn a halálban, úgy uralkodjék a kegyelem is az igazság által az örök életre Jézus Krisztus, a mi Urunk által.” (Róm 5,20–21)

   Az ige érvelése a törvény és bűn kapcsolatát illetően idegenül hat a keresztyén értékrendhez szokott füleknek, gondolkodásmódnak. Többnyire meggyőződésünk, hogy a törvény, a szabályok a bűn megakadályozásának, nem pedig a bűn elterjedésének szolgálatában állnak. Érthetetlennek tűnik, hogy Pál apostol látszólag ez utóbbival – a bűn elterjedésével – összefüggésben állapítja meg a Törvény (elsődlegesen a Tízparancsolat) keletkezésének értelmét. A „reductio ad absurdum” - vagyis „visszavezetés az lehetetlenre” - mint érvelési forma már az apostoli korban is ismert volt. A vita alapját ilyenkor egy hihetetlen állítás képezi, erre építve jut diadalra a végső érvelés. 

   A kegyelem és igazság között akkora a feszültség, hogy lehetetlennek tűnik feloldani, hacsak valami képtelenség folytán a kegyelem nem múlja felül az igazságosságot. Ez a képtelenség az, amit a teológia „evangélium az evangéliumban” névvel illet, a Jn 3,16: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ámen.