„Hol vannak isteneid, amelyeket magadnak csináltál? Keljenek föl, segítsenek rajtad bajodban, ha tudnak!” (Jer 2,28a–b)

    Emlékszem arra, amikor a bátyámat sikerült rávennem, hogy segítsen megtanulni biciklizni. Ő fogta hátul a csomagtartót, én elindultam a templom előtti kicsi téren tenni egy kört, és amikor már kanyarodtam vissza, akkor láttam, hogy az utcaajtóban áll, és nevet. Én abban a hitben voltam, hogy ő tart hátul, közben pedig egyedül mentem végig. Ijesztő és felemelő érzés volt egyszerre, hogy megcsináltam! Sokak, sokunk számára gyakran elég a tudat, hogy ott van a támasz, akire rábízhatjuk magunkat, és végig csináljuk úgy is, hogy valójában nincs is támaszunk. Így azután könnyen el is bízzuk magunkat, és elhisszük, hogy külső segítség nélkül is bármire képesek vagyunk. Mennyei Atyánk nem fogja erőszakkal a kezünk, nem emlékeztet folyamatosan hibáinkra, gyengeségeinkre, nem ugrik kéretlenül, hogy mindentől megóvjon bennünket, de figyelmeztet korlátainkra, és nyújtja kezét segítségül, ha kérjük! Ámen.