„Ezért téged áldalak, amíg élek, nevedet imádva emelem föl kezem.” (Zsolt 63,5)

     Próbálom hirtelen összeszámolni - de egy kezemen nem jön össze, abbahagyom hát - hogy miért tartozom, amíg élek Istent áldani. Azt meg sem próbálom számbavenni, hogy mégis hányszor elmulasztom ezt az áldást, kézfelemelést, amikor pedig lenne rá alkalmam, időm, kedvem, lelkiállapotom, szóval minden lehetőség megvolna, de valami más köt le, vonja el a figyelmem, vagy csak bámulok ki a fejemből... Már-már gyermeki öröm tölt el, amikor mégis bevillan a felismerés, hogy most itt van a jó alkalom, és akkor - többnyire négyszemközt - hálát adok Istennek. Szemérmes vagyok, szemérmesek vagyunk a hitünkben, gyermeki voltunkban, tanítványságunkban, valósággal félünk megélni az Istenhez tartozás örömét. Dávid viszont megélte, amit itt az igében megfogalmaz, hiszen azt olvassuk róla, hogy amikor Jeruzsálembe vitette a szövetség ládáját, "teljes erővel táncolt az Úr színe előtt" (2Sám 6,14). Bőven van átgondolni valónk, mit illik, szabad, lehet, kell megengednünk magunknak Isten dicséretében! Ámen.