„[A tíz leprás közül] egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent.” (Lk 17,15)

   Egy alkalommal arról beszélgettünk, hogy az ún. „népegyházi” körülmények közt miért nem érvényesül hatékonyabban az evangélium hirdetése. Mentségül éppen a tíz leprás történetét említette valaki. Azzal érvelt, hogy a kb. 10%-os aktivitás megnyugtató is lehet, mert a tíz bélpoklosból is csak egy tért vissza Jézushoz, hálát adni az Úrnak. 

  A történetet olvasva ez a beszélgetés mindig felidéződik bennem. Az igét olvasva viszont az is újra és újra eszembe jut, hogy: Miért a történet emberi oldalát domborítjuk ki? Többnyire arról beszélünk, hogy a tíz leprás miképpen reagált a gyógyulásra. Levonjuk a keserű következtetést, hogy az emberek többsége hálátlan, többnyire akkor tanúsít hálát, ha előtte az áldásban és jótéteményben részesült.
  Talán érdemes volna többször beszélni arról a Jézusról, aki meglátja nyomorúságunkat, aki megszánja az embert, aki feltétel nélkül gyógyít ebben a tíz leprás esetében is. Vagy egyszerűen arról a Jézusról, akinek közelségében lehet gyógyulni, új életet nyerni és persze, hogy ma is lehet fennhangon dicsőíteni Istent a Krisztusban közölt kegyelemért.

 Ámen.