Jeremiás mondta: „Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben…” (Jer 20,9)

A prófétát kinevették, kigúnyolták, barátai is elhagyták, mert Jeruzsálem pusztulását hirdette. Isten üzenete volt ez a nép felé, mert elpártoltak az Úrtól, nem számoltak akaratával, nem törődtek parancsolataival. Csakhogy az ítéletből nem látszott semmi. Minden ment a maga rendjén, semmi jele nem volt annak, hogy sorsuk rosszra fordulna. Nehezen lehet bírni ezt az állapotot egy embernek. Erről beszél Jeremiás. A belső viaskodásról, amely során felülkerekedik a meggyőződés, a hit, hogy neki az Úr üzenetét minden áron el kell mondania. Ilyen az Istenbe vetett hit természete. Nem azzal kell foglalkozni, hogy van-e eredménye Isten szavának, látszik-e a hatása, fénylik-e az igazsága, hanem elő kell állni vele akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő (2Tim 4,2), mert Isten azt mondta: az én igém, amely számból kijön nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem. (Ézs 55,11) Jeruzsálem elpusztult, a nép fogságba került, hogy örök példa legyen az Úr igéjének igazsága. Ámen.