„Amilyenekké minket is elhívott [Isten], nemcsak a zsidók, hanem a többi nép közül is.” (Róm 9,24)

  Két fontos kérdés: Milyenek vagyunk? - illetve - Mire hívattunk? Az előbbi esetben arra szoktunk hivatkozni, hogy ez a tényező megváltoztathatatlan. Lehet szeretni, illetve nem szeretni, ez van... Az utóbbira viszont rendszerint hivalkodva utalunk, a megbízatásunkra méltónak, sőt többre is érdemesnek véljük önmagunkat. 

  Az őskeresztyének számára nem lehetett könnyű megbarátkozni a gondolattal, hogy a „hivatásos” keresztyénüldöző Saulus megváltozott. A felkészültsége nem volt kérdéses: Gamáliel rabbi tanítványai a farizeus irányzat minden csínját-bínját jól ismerték. Vajon elegendő a Tízváros felé vezető damaszkuszi úton egy különös metamorfózis, hogy Saulus új önazonosságot kapjon? Milyen lesz ez az elhívott „új ember”? Pál szerint - akár zsidók, akár más népből származnak – az elhívottak hitből ismerték fel az örök igazságot: egyedül Isten  szeretete és kegyelme, hogy még nincs végük. Az Úr hűsége napról-napra megújul rajtunk is. Hála legyen érte!

   Ámen.