„Fordulj hozzám, Uram, mentsd meg életemet, szabadíts meg, mert irgalmas vagy!” (⁠Zsolt 6,5)

     Milyen mélységbe, kilátástalanságba, szorongattatásba kell kerüljön az ember ahhoz, hogy egy ilyen kiáltás kifakadjon belőle? Nyilván nem egyforma a tűréshatárunk, az önbizalmunk, tehát csak önmagunkhoz mérten beszélhetünk a megpróbáltatás nagyságáról, de mégis, mekkora nyomás kell ahhoz, hogy kinyíljon az a szelep, amin keresztül hörgésben-kiáltásban-sikoltásban Istenhez fordulunk? Hány kötélnek, madzagnak, cérnának, szalmaszálnak kell elszakadni, míg mindkét kezünk felszabadul, és már csak Isten felé tudjuk nyújtani? Mert nem minden percben gondoljuk szükségesnek azt imádkozni, hogy "mentsd meg életemet". Mint a járni tanuló, egyre magabiztosabbá váló kisgyermek, azt gondoljuk, hogy csak alig, vagy már egyáltalán nincs szükségünk a segítségre. Felnőtt fejjel pedig tudnunk illene, hogy kivétel nélkül mindnyájan mentésre, sőt megváltásra szorulunk! Ne a tehetetlenség, hanem a Mennyei Atyába vetett bizalom mondassa velünk minden nap a szabadulás iránti vágyunkat! Ámen.