„Jézus pedig vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, majd átadta a tanítványoknak, hogy tegyék eléjük; és a két halat is elosztotta mindnyájuknak. Miután mind ettek, […] jóllaktak. ” (⁠Mk 6,41–42)

 

      Gyermekként, de talán felnőttként is ámulattal hallgattuk, olvassuk Jézus csodatételét, próbáljuk elképzelni valahogy, amint öt kenyér és két hal elindul kézről-kézre egy hatalmas tömegben, és nem csak, hogy nem fogy el, de még a maradék is több lesz a végén. Hosszú évezredek oltották génjeinkbe azt a tudatot, hogy vagy orcánk verítékével esszük kenyerünket, vagy megpróbáljuk kijátszani Istent és felebarátunkat a könnyebb életért. Kétezer év még nem volt elég ahhoz, hogy teljes bizalommal legyünk Mennyei Atyánk iránt, aki Jézus Krisztusban feloldozott mindnyájunkat az átok súlya alól, és meg is mutatta a hit gyümölcseit. Bizalom helyett aggodalom, hit helyett görcsös kapaszkodás, reménység helyett számítás és túlbiztosítás uralja lelkünket. Jézus számára legfeljebb egy kicsi sarkot tartunk fenn a vasárnapok, ünnepek, szükség idejére. Pedig mustármagnyi hittel hegyeket mozdíthatnánk el! Nem mondhatjuk, énekelhetjük elégszer: hinni taníts Uram, kérni taníts! Ámen.