„Uram, Istenem! Sok csodás tervet vittél véghez értünk, nincs hozzád fogható.” (⁠Zsolt 40,6a)

 

      Benne van ebben a néhány szóban a felismerés, a rácsodálkozás és a hála. Ahhoz, hogy ezek az érzések megszülethessenek bennünk, a lelkünk már kapcsolatban kell álljon Istennel, meg kell élnie gyermeki voltát. E nélkül nem látjuk, nem ismerjük fel Urunkat, Istenünket a teremtett világban. Valahányszor a magunk kezébe akarjuk venni sorsunkat, vagy csak egyedül maradunk az élet kihívásaival szemben, jó megállnunk, elcsendesednünk, összeszednünk gondolatainkat, és feltenni magunknak a kérdést: hol van Isten? Azután pontosíthatunk: hol hagytuk el őt? Azután visszamehetünk lélekben oda, ahol még együtt voltunk vele, vagy kereshetünk egy másik kapcsolódási pontot. A következő pillanatban pedig már elengedhetjük kétségeinket, aggodalmainkat, hiszen már látjuk a sok csodás tervet, amiket Isten vitt véghez érettünk, és biztosak lehetünk abban, hogy még elképesztően sok, hasonlóan csodás tervet fog véghez vinni hátralévő életünkben! Nekünk pedig csak annyi a dolgunk, hogy hálánkat kimutassuk! Ámen.