"Azután ezt mondta az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni..." (1Móz. 2,18)

    "Gondviselő jó Atyám vagy, ó én édes Istenem..." - a magyar reformátusok többsége az ismert ének szavaival határozza meg az Úristen "szerepét és feladatát" az ember életében. Vajon helyesen értelmezzük Isten gondviselését? Érdemes gondolkodni rajta, hogy rendszerint miben látjuk, és mikor "igényeljük" a Gondviselő Isten jelenlétét életünkben. Amikor gondjaink vannak, elvégre Ő a mi "gond-viselőnk." Ha valami nem sikerül, ha valami hiányzik életünkből, ha nem találunk megnyugtató megoldást, akkor van igazán szükségünk Gondviselőre, mert egyébként boldogulunk egyedül, magunkban is. Valóban boldogul, és tényleg boldog lehet egyedül az ember? 

    A teremtés történetében Isten megállapítja: "nem jó az embernek egyedül lenni...". Lehet, hogy az ember még nem panaszkodik. Lehet, hogy még nem rója fel, hogy magányos, nem lázad, hogy olyan "uncsi" az Édenkertben. Az Úr viszont mindig érzékeli és érti, mi több átveszi az ember gondját, sőt megnyugtató megoldást is Ő kínál számunkra. 

    Hála érte. Ámen.