„Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el.” (Mt 26,52)

     Egyetemi éveim alatt egyszer alkalmam volt egy valódi bumerángot kézbe venni, kipróbálni. Fából fészült, meglepően súlyos volt. Kolozsvár mellett, egy dombtetőn gyakoroltuk a dobást egy bő órán keresztül. A tulajdonosa figyelmeztetett, hogy a bennünk lévő érzés, vagy indulat a karunk mozdulatával átkerül a bumerángba, és meghatározza a röptét. A nyugodt mozdulat szelíd visszatérést, a türelmetlen, vagy éppen dühös dobás fájdalmas ütést eredményez. Ekkor éltem meg tudatosan először, hogy a bennem lévő érzések hogyan hatnak először másokra, majd vissza rám. Azóta számtalanszor volt alkalmam tapasztalni érzelmeim, indulataim hatását. Megannyi figyelmeztetést, tanítást kaptam Istentől arra, hogyan szelidítsem, tereljem jó mederbe mindazt, ami bennem van. Minden nap újra kezdem gyakorolni azt a szeretetet, amire Krisztus tanít. Bízom benne, hogy ma is megkapom ehhez tőle a segítséget. Ámen.

 „Itt már nincs többé görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.” (Kol 3,11)

     Természetesen nem tűnnek el egy szempillantás alatt népek, társadalmi osztályok, alapvető emberi tulajdonságok. De ugyanolyan természetesen felülírható a legmélyebb berögzöttség, a leginkább meghatározónak gondolt társadalmi jegy. A "minden és mindenekben Krisztus" ellenállhatatlan erővel dönt le válaszfalakat, temet be lövészárkokat, szakadékokat. Éppen ezért nagyon súlyos kérdése a huszonegyedik századnak, hogy miért ragaszkodunk még mindig bármiféle ideig-óráig fontos, múlandó állapothoz Krisztussal szemben? Mivel indokoljuk a ragaszkodásunkat ezekhez, holott Krisztus "az út, az igazság és az élet" (Jn 14,6), kívüle pedig pusztaság, sötétség, halál van? Krisztus nem elveszi tőlünk a becsesnek, vagy meghatározónak gondolt földi értékeinket, hanem az igazság és az élet szolgálatába állítja azokat. Teljes bizalommal adjuk át magunkat a Mesternek! Ámen.

„Mária pedig mindezeket a beszédeket megjegyezte és szívében forgatta.” (Lk 2,19)

Az angyal ígérete és annak beteljesedése enyhén szólva is hatalmas élettapasztalat volt Mária számára. Nem tudott nem gondolni mindarra, amit Isten akarata szerint át kellett élnie. Jó, hogy az Úr a Szentírásban ezt az igét ránk hagyta, mert így nyilvánvaló, hogy pontosan tudja, hogy az ő ígéretei és azoknak a beteljesedése mennyire hagynak nyomot az emberben. Senki nem látta, tudta, hogy Mária szívében mi van, mi az amivel foglalkozik, amit végiggondol, csak Isten. De ő látta, tudta. Mi is sokszor rácsodálkozunk mindarra, amit Istenünk ígéretei szerint megtapasztalunk. Nem megyünk el mellette, nem felejtjük el. Hiszem, hogy az Úr ma is látja, mi az, amit a szívünkben forgatunk. Nem mindig értjük pontosan, hogy mit akar mindazzal, amit át kell élnünk, de bízzunk abban, hogy terve csodálatos, a javunkat szolgálja és az örök élet felé vezet minket. Ámen.

„Ezért örvendjetek és vigadjatok mindörökké annak, amit majd teremtek!” (Ézs 65,18a)

Mint egy falat kenyérre az éhezőnek, úgy volt szüksége a választott népnek a prófétai biztatásra.  Az Úr abban erősíti meg az elkeseredetteket, szomorkodókat, hogy bár a világ teremtése valóban befejeződött, de Isten teremtő munkája nem ért véget. Jön jobb idő, sőt boldog korszak (Ézs 65,20-24), ami nem emberi erőfeszítésből és bölcsességből következik majd be, hanem az Úr hozza létre a semmiből. Még nem látjátok, hogy miként, hogyan, miből lehet egy új, jó, boldog élet, de lesz, mert az Úrnak nem csak hatalmában, hanem akaratában gyökerezik annak valósága. Mint egy korty víz, a szomjazónak, úgy van nekünk is szükségünk erre a biztatásra. A mindennapi élet tapasztalatai adnak és adhatnak okot a szomorkodásra, az elkeseredésre, de engedjük, hogy írja felül Isten teremtő szava, hogy tudjunk örvendezni és vigadni annak, amit majd teremt az Úr nekünk és utódainknak is! Ámen.

„Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, törvényed szívemben van.” (Zsolt 40,9)

Megannyi feladatot kényszerűségből végzünk, ha van hozzá kedvünk, ha nincs. Nagyon jól tudjuk, hogy a nem jó kedvvel, jó szívvel elvégzett munka, kívánnivalót hagy maga után. Lehet ilyen az Isten akaratának teljesítése is. Csak legyen meg, ne hogy az Úr részéről következménye legyen az engedetlenségnek. A felületesen elvégzett szolgálat nem tetszhet az Úrnak, hiszen Jézus útmutatása, biztatása, figyelmeztetése arról szól, hogy "legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes." (Mt 5,48) Dávid hitvallása, munkakedve Isten akaratának teljesítése hálából fakad, abból táplálkozik. Aki Dávidhoz hasonlóan átélte, hogy az Úr lehajolt hozzá, meghallotta kiáltását, kiemelte a mélységből, biztossá tette lépéseit - ahogy vall erről a zsoltár elején - az ma is jó kedvel teljesíti Isten akaratát, mert nem tud másként élni, szolgálni. Ámen.

„Én vagyok az Úr, minden élőnek az Istene. Van-e számomra lehetetlen?” (Jer 32,27)

A Szentírásban Isten mindent megadott, amire szükségünk van, hogy hitünk erős legyen. A történelem folyamán szinte folyamatosan fennállt az a hit, hogy az Úr csak egyesek Istene. A héberek Istene az ószövetségi korban és Krisztusban a keresztyének Istene mindmáig. Ő azonban úgy mutatkozik be, hogy minden élőnek Istene. Azt tesz, amit akar és számára nincs lehetetlen. Jeremiás korában a népet Babilonba viteti, ha úgy látja jónak és kihozza őket, amikor úgy gondolja eljött az ideje. Az ige kérdése a benne bízónak költői kérdés. Nincs az Úr számára lehetetlen. Vizet áraszt, ha úgy látja jónak és megállítja, ha azt akarja. Egy pillanat alatt megváltoztathatja a hatalmi pozíciókat, bármilyen szorongattatásból kihozza az embert. Egy biztos, az övéinek, de az egész világnak is a javát akarja. Nekünk, nekem, neked. Áldjuk ezért és bízzunk mindenek felett való hatalmában. Ámen.

„Mert ahogyan a föld növényeket hajt, és a kert veteményeket sarjaszt, úgy sarjaszt majd igazságot az én Uram, az Úr is, és öröméneket minden nép hallatára.” (Ézs 61,11)

A földet művelő ember tapasztalata, hogy vetés után, nagyon sokszor vagy legtöbbször, előbb a gyomok kezdenek nőni, de hisz és reménykedik, hogy a vetemény is kikel majd, mert elvetette, mert ott a mag, amelyből növény sarjad. Nem mond le a veteményesről, nem hagyja el a kertet.  A várakozásban a  türelem nem könnyű feladat, de megéri. A természet törvényszerűségein túl, tudja, hogy Isten áldása kell, hogy eredmény legyen. Amikor az igazságtalanság felüti fejét és gyomként  rondítja el a világot, az életet, nem szabad elkeserednünk, mert az Úr azt ígéri, hogy az igazság is kikel majd, láthatóvá válik és javunkra lesz. Számtalan helyzetben várunk az igazságra. Majd kikel. Várakozzunk türelemmel, mert felsarjad az igazság. Nem a világ törvényszerűsége ugyan, de Isten akarat, amellyel a világ javát szolgálja. Lesz még örömének ajkainkon, az igazság láttán. Ámen.

 

„Megmutatta szabadító erejét az Úr, a népek szeme előtt nyilvánvalóvá tette igazságát.” (Zsolt 98,2)

Már hátunk mögött a nyugalom napja s ismét nekünk feszül a hat napon át munkálkodjál valósága. Sorjáznak a gondolataink, a tervek, az elvárások, fel kell venni a tenni valók fonalát. El lehet kezdeni egykedvűen, aggodalommal telve, de lehet úgy is, ahogyan az ige tanácsolja. A 98. zsoltár egy örömének az Úrnak, amelyben  az imádkozó ember, abból meríti örömét és vigasságát, hogy az Úr eddig is munkálkodott és ez nem fog változni ezután sem. Szabadításának ereje és igazsága mindig látható lesz a népek szeme előtt. Látni fogják, hogy a benne bízók gondviselője az Úr. Induljunk örömmel, mert az Úr munkálkodik értünk és rajtunk keresztül is megmutatja szabadítását és igazságát. Biztassuk és bátorítsuk egymást, hogy az Úr velünk és ez az igazi öröm és boldogság forrása.  Ámen.

„Ne fizessetek a gonoszért gonosszal vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek.” (1Pt 3,9)

Gondoljuk el, mivé változott volna a világ, vagy mivé változna, ha mindig visszaadná az ember azt a rosszat, amit kapott. Péter apostol nem csak meghallgatta, amit Jézus a Hegyi beszéd alkalmával tanított, hiszen ezek Jézus szavai, hanem befogadta, meghatározta gondolkodását, cselekedeteit és Jézus Krisztus üzeneteként tovább is adta, mert működik. Ember feletti elvárás, de ember feletti, mennyei, segítséget is kapunk ahhoz, hogy így tudjunk élni. Mondjunk áldást a gonoszságot cselekvőkre és gyalázkodókra, azaz kérjük a mi Urunk erejét, hogy változtassa meg a rosszat akarókat, mert ahogy állítólag James Hetfield mondta: "az erőszak erőszakot szül", mi azonban magunknak, gyermekeinknek és a jövendő generációknak áldást szeretnénk. Az áldás pedig Isten ajándéka, amit azoknak megígért, akik cselekszik az Ő akaratát. Ámen.

"Örvendezve haladt tovább az útján." (ApCsel. 8,39)

A szerecsenyországi főemberről van szó, akinek eleinte kevés köze volt a keresztyén történethez. Örömmel tapasztaltuk sok éven keresztül, főleg az egyetemes imahéten, hogy az általunk megválasztott vezetők együtt voltak velünk a templomainkban. Velünk együtt imádkoztak, énekeltek. Manapság is nagyon örülünk ennek. Tiszteljük is a hitüket. Van azonban egy általános előítélet ilyen tekintetben: biztosan sokan érdekből teszik! Valószínű, hogy némely esetben páran rászolgáltak erre a vélekedésre. De vetkőzzük le végre ezt az előítéletet. Örülnünk kellene ennek, mert nagy dolog, hogyha a felelős emberek, a főemberek templomba járnak, és erősítést, bátorítást kérnek Istentől a felelősségeik hordozására. Inkább imádkozzunk értük, mert erre nekik is nagy szükségük van. A szerecseny komornyik főméltóság volt, de nem szűnt meg kereső embernek lenni. Tekercset is vásárolt, olvasta is, tanulmányozta. Aztán az igyekezet mellé Isten embert is adott, aki megmagyarázta neki. Hitet nyert. Mi lett volna, ha Filep legyintett volna, hogy ez is csak egy főember... De beszélt vele. Elmondta gondolatait. Hirdette Krisztust. És lám, milyen áldás született belőle. Egy új keresztyén ember született, világosabb lett a föld, örültek az angyalok. A környezetében föllélegzett minden. Megkeresztelkedett hite szerint, és ez adott neki belső örömet és békességet. Előítéleteink és szeretetlenségünk nagyon sok embert eltérítettek az egyháztól. Nem kellett volna. Ámen.

"(Isten) egymaga feszítette ki az eget, lépdel a tenger hullámhegyein. Ő alkotta a Nagy Medvét és a Kaszáscsillagot, a Fiastyúkot és a Dél csillagait." (Jób 9,8-9)

Manapság vállat vonva megmosolyogjuk ezeket a régi írásokat. Mit tudtak ők? Mi mások vagyunk? Aztán elgondolkodunk, és rájövünk arra, hogy a világegyetem méreteit és arányait illetően mi is szinte olyan tudatlanok vagyunk mint a pár ezer évvel előtti ember. Egyszer valaki megpróbálta modellezni az univerzumban való távolságokat. Milliméterről indult, de már nem volt elég a világ arra, hogy kivetítse a valóságot. Aztán csodálatos a kép, mely arról szól. hogy Isten a tenger hullámain lépdel. Mintha “szörfözne”. Na, ez vagány, mondom én. Deszka nélkül teszi, és mindig és állandóan. Ott van a csobbanásban, a vízben, a hullámok tetején. Ezért vagyok én bizakodó, mert mindenhol ott van, ahol én is vagyok. A csillagokat mi innen a Földről összekötöttük, nevet adtunk nekik, de az aki teremtette, azt is tudja, hogy igazából hol vannak és miért. Lehet virtuális csalódás az egész, de a valóság a lényeg: Isten tudja mindezt! Áldott legyen az ő neve! Évente legalább egyszer augusztusban Komandón hátrafekszem a fűben, és csodálom a csillagos eget. Olyankor jut eszembe: Nagy vagy te, Isten... Ámen.

"(Uram,) ne szállj perbe szolgáddal, hiszen egy élő sem igaz előtted!" (Zsolt.143,2)

Ez már mély teológia. Adva van a személy, aki imádkozik, de ugyanakkor vitatkozik az Istennel. Ilyen volt Ábrahám is. Elismerte, hogy por és hamu, de mégis megszólította Istent. Egy adott ponton nem érthető az isteni logika, ha lehet így nevezni, és emberek sértve érzik magukat, mert nem arra számítottak. Egyébként ismert énekünk szövege sem érthető sokak számára: Azt bűnteti, kit szeret.... Van mit dolgozni ezen a kérdésen. Tény az, hogy szuverén Istenünk van, és bár nem tudjuk a módszert, hinnünk kell abban, hogy a legjobbat hozza ki a történésekből. Por és hamu .... semmi az ember. Mégis méltóságot adott a Fennvaló. Az Ő képére teremtett, hogy ő ragyogjon rajtunk. Az az érzésem, hogy megengedi a vitát, a perlekedést. Még ezt is megengedi, hogy tisztázzuk ügyeinket. Azzal az alázattal és tudattal, hogy senki nem lehet igaz előtte. Ezért mély teológia. De a párbeszéd ma is gyömölcsöt terem. Imádkozzunk. Ámen.

 “Én, Jézus, küldtem el angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetek előtt. Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes Hajnalcsillag.” (Jel.22,16)

A bibliai kijelentés végénél szintetizálás is történik. Amikor valamit lezárunk megismételjük a legfontosabbakat. A szenvedő és bűn ellen harcoló egyház bátorítást nyer “angyalok” bizonyságtétele által. A szenvedő és feltámadó Jézus alázata ebben is benne van. Nem kell másra várni: itt vagyok!

A hajnalcsillag bizonyosan jelzi, hogy virrad, és következik a nappal. Ilyen világító szövétnek a prófétai és angyali beszéd, ahogy Péter is mondja. Biztosan jelzi a világosság megjelenését. Péter elmeséli, hogy ott voltak a kijelentés hegyén másik két tanítvánnyal és látták a megdicsőült Jézust. Nem mesterkélt "meséket" hirdetnek tehát róla. Az angyali bizonyságtétel is ott van annak, aki érti. A keresztyén egyház feladata hírt adni erről mindenkor: lehet, hogy csak gyenge gyertya módjára hirdetjük, mutatjuk a világosságot, de az a lényeg, hogy hangozzék a prófétai szó. A Jelenések könyvében Jézus is elmondja, hogy ő az a fényes hajnali csillag. Keresztyén gondolkodó írta: a régi és mindenkori beszédek áradatában a keresztyén igehirdetés az az egyedüli biztos sziget, ahol érdemes kikötni. Hirdesd, a Szabadító elközelgetett. Ámen.

"Megkoronázod az évet javaiddal, és nyomaidon bőség fakad.” (Zsolt.65,12)

Az énekes madár gyönyörű hangon köszönti a hajnalt, a reggelt, az új napot. A zsoltárt éneklő ember örömmel szemléli a teremtett mindenséget és dicséri az alkotót. Isten szuverén, Isten mindent betölt az Ő Lelkével, mindenütt jelenvaló. Minden áldás tőle származik. Tényként szemléli ezt az igazságot a hívő ember, bár titokzatos valóság marad előtte. Emberi életünk eleinte naív rácsodálkozás erre az igazságra, majd tudatos belesimulás a Teremtő Isten kegyelmébe és szeretetébe. A legcsodálatosabb az, hogy mindig szól hozzánk. Ismer bennünket és bár igazsága sokszor megítél, mégis hozzánk hajolt a Krisztusban, hogy megváltson bennünket. P.Gerhardt gyönyörű bizonyságtétele is ezt az igazságot tükrözi: "Az Úr, aki kezével az egész világot uralja, és aki az örök kincsek forrása: ő az én pásztorom és védelmezőm. Amíg Ő velem van, nem szűkölködöm semmiben. Az ő gazdagságából jut nekem bőven." Buzduljon fel szívünk ma is az Isten dicséretére. Áldott legyen a mindent betöltő Úr! Ámen.

„De az én Uram, az Úr megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban." (Ésa.50, 7a) 

A körülöttünk lévő világ állandó változásban van. Az ember maga is változik, de a hálás ember tudja hogy milyen fontos Isten szeretete és hogy Ő nem változik. Az emberi lélek igazán csak erre szomjas és ezért hálás igazán: hogy van segítség és van áldás. CH.F.Gellert énekszövege sokmindent tanít: „ Az életet Ő adta nekem, őtőle vettem lelkemet. Ő tart meg engem kegyelmében, ő vidítja fel szívemet. Ő küld rám csöndes nyugodalmat. Nagy hűsége megóv, befed. És jósága, mint égi harmat, éleszt bennem új életet.” Ő az Úr. Segítségre van szükséged? Keresd az Urat! Oltalomra és áldásra van szükséged? Keresd az Urat! A Mindenható Isten, mennyei Atyánk mindezt nekünk adta. Hála legyen mindenért! Ámen.

"Mint a szarvas vágyódik a folyóvízre, úgy vágyakozik utánad a lelkem, Istenem!" (Zsolt.42,2)

A napokban egy feliratra lettem figyelmes: a szomjúság még a honvágynál is erősebb érzés. Nem tudom, hogy ki írhatta, de az biztos, hogy szükséghelyzetben volt. A zsoltár attól érdekes, hogy ezt a két érzést kombinálja, egyiket a másikkal világítja meg. Az írásmagyarázók egyetértenek abban, hogy egy olyan szerző írta, aki valamikor nagyon szorosan kötődött a templomhoz és a kultuszhoz. Megszokta az életnek ezt a szép rendjét, érezte az Úr kegyelmét, gyönyörködött ebben. Aztán valami miatt, akár fogság miatt, távol esett a szent helytől. Innen magyarázható az a sóvárgás, az a ragaszkodás, a nosztalgia, ami benne van ebben a pár mondatban. Sokmindent megtapasztalt, és az a határozott véleménye, hogy Istennek közelében van a legjobb helyen.

Van tapasztalatunk a boldog, békességes, "Istenes" időkről. Jó dolog ott lenni, ahol Ő hirdetteti éltető Igéjét. Amíg lehetséges, keressük meg azoknak közösségét, akiknek lelkében szintén ott van az Isten iránti vágyakozás. Hadd oltsa ma is a lélek szomjúságát a nagyszerű, örökérvényű igazság: Az Úr a pásztorom, jó pásztor Ő! Ámen.

„Ha megtelik szívem aggodalommal, vigasztalásod felüdíti lelkemet.” (Zsolt 94,19)

  Egy modern példázat szerint az optimista és egy pesszimista ember közt az a különbség, ahogy a félig töltött poharat látják. Az előbbi szerint félig tele van, míg az utóbbi szerint félig üres. Érdemes elgondolkodni rajta: Milyen szinten telítődhet a szív különböző érzésekkel? Az aggodalom, kétségek, félelmek, vagy éppen a közömbösség, az üresség érzetével telített? Vagy inkább a szeretet, a kedvesség, a derűlátás, a reménység tölti be?

 Legtöbbször az a varázslatos „ha” a meghatározó elem. Ha minden a legnagyobb rendben van, kevesebb az aggodalmaskodás. Viszont, ha valami nem sikerül, ha valamit elrontottunk, azonnal szükség van a bátorításra, a vigasztalásra. Az Isten törvénye és embertársaink ellenében rengeteg hibát vétünk. A bűneink miatt jogos az aggodalom szívünkben. Urunk a vigasztalás lelkével üdíti fel ma is Lelkünket, hogy dicsőségére éljünk. Itt nincs semmi „ha” - csupán annyi, hogy hittel kérjük ezt - mindig Krisztus által. Ámen.

„Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, Isten Lelke megnyugszik rajtatok.” (1Pt 4,14)

 Rengeteg szidalmazás, gyalázat éri a Krisztus anyaszentegyházát manapság is. Bűnbánattal kell elismerni, hogy ezek egy része joggal fogalmazódhat meg az anyaszentegyháztól idegen világ szemében. Krisztus egykori és mai tanítványai sem tökéletesek. Éppen csak elkezdtek, elkezdtünk az Igazság és Élet keskeny és nehezen járható ösvényén járni. Nagy tévedés lenne a szidalmazást, a sok-sok sértést és bántást úgy kezelni, hogy más irányba kellene fordulni, más Utat kellene követni. Az irányt, a célt, határozottan megfogalmazta a szeretet "új" parancsolatában, Krisztus Urunk. Ahhoz tartva önmagát még a legnagyobb gyalázkodás és üldöztetés idején is boldog lehet a Krisztus követője. Boldog lehet és bizonyos abban, hogy Isten Lelkének megnyugtató ereje és hatalma tartja meg a helyes úton és az örök dicsőség felé vezeti a Krisztus nevéért. Úgy legyen! Ámen.

„Titeket pedig az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben egymás iránt és mindenki iránt, „ahogyan mi is szeretünk titeket”.” (1Thessz 3,12)

  A kölcsönösség elvének érvényesülésére az élet számtalan területén szükség van. Így van ez rendjén a felebaráti szeretet kinyilvánításában is. Mindig könnyebb a jót jóval viszonozni. Egyszerűbb a kedvességre kedvességgel felelni. Ennek ellenére a kölcsönösség elve nem mindig működik. Gyakran csalódunk ha „jó tett helyébe jót várunk”. A jó szóért cserébe gyakran gorombaság a felelet. Mintha sokszor hiányozna a „titkos összetevő” a felebaráti szeretet tökéletes érvényesüléséhez. Pál apostol ráérez a titokra. Jézus így bízta tanítványaira a szeretet értékes kincsét: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást…” (Jn 13,34). Növekedni, gazdagodni a szeretetben csakis a Jézustól látott önzetlen szeretet követésében lehet. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ez több mint a kölcsönösség elvének érvényesítése, néha áldozatvállalással jár, de áldásokat teremhet mindenki életére nézve. Kérjük hittel mi is: „Az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben”. 

   Ámen.

„A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet.” (1Tim 1,5)

  „Szeretni nem lehet parancsszóra…” – a sláger szerint. Ezért némi ellentmondás feszül ebben az igeversben is. Ugyanakkor, ha a vers történeti hátterét vesszük alapul, akkor nyilvánvaló, hogy Pál egy konkrét parancsra hivatkozik. Mivel Isten minden parancsának célja van, úgy az Efézusban elrendelt rendszabály is egy jól meghatározott célt követ. Mégpedig azt, hogy a gyülekezet közösségében a feltétlen szeretet érvényesüljön. Ezért mindenekelőtt a „hitből fakadó szeretet” akadályait szükséges elhárítani. 

   Melyek ezek? Pál a téves hiedelmek közé sorolja a mende-mondát (az alaptalan szóbeszédet és pletykát), illetve a távoli múltba nyúló nemzetségtáblázatokat (az eredetre, származásra hivatkozást, a felsőbbrendűség tévhitét). Ezek a legveszélyesebb akadályai a tiszta szeretetnek nemcsak Efézusban, hanem ma is minden közösségben. Meglehet, hogy parancsszóra képtelenségnek tűnik szeretni, de hitből, Krisztusért szeretni lehetséges, ha megismertük és elfogadtuk azt a tényt, hogy Ő előbb szeretett minket. Már akkor, amikor „még bűneinkben voltunk.” Legyünk hálásak érte! Ámen.

„Dicsérjétek az Urat! Hálát adok az Úrnak teljes szívből a becsületes emberek körében és közösségében.” (Zsolt 111,1)

  Egy beszélgetésből kiderült nemrég, hogy eléggé kritikusan szemléljük a világot. Nem nagyon fogjuk vissza magunkat, ha észrevételeinknek hangot kell adni. A közösségi oldalakon ismerőseink és sokszor teljesen ismeretlenek, ország-világ is értesül arról, ha valami nem tetszik. A pozitív véleményt legtöbbször röviden, egy-két „emotikon” használatával elintézzük. A kritikai álláspontunkat viszont gyakran terjedelmes érveléssel indokoljuk meg. Mindettől nem mentesek a keresztyének, az Istenben bizakodó, hitben élők sem.

 Jó lenne véleményformálásunk kialakításában is segítségül hívni az Urat! Ha az apostollal együtt valljuk: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá...” (Jak 1,17) – ma is lehet hálát adni és dicsérni az Urat. Emberi síkon is érvényesülnie kell a pozitív vélemény kinyilvánításának. A zsoltárossal együtt adjunk hálát és teljes szívből tudjunk örülni annak, hogy sok becsületes emberrel lelki közösséget alkotva dicsérhetjük az Urat.

    Akár itt, ezen a fórumon is. Ámen.

„Ő [András], mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: Megtaláltuk a Messiást […].” (Jn 1,41)

  A fontos dolgokat általában jól elteszem. Néha ez annyira jól sikerül, hogy utána sehol nem találom. Arra emlékszem, hogy gondosan félretettem, de legtöbbször fogalmam sincs, hogy hová. Aztán, amikor már rég feladtam a keresést „véletlenül” megtalálom. Ott, ahol nem is kerestem és akkor, amikor már beletörődtem, hogy talán nem is kerül elő soha. A Szentírás bizonyos mértékben egy párhuzamos történetet ismertet meg velünk. Az ember történetét, aki mintha végig gondosan igyekezne elkerülni, hogy Isten szeme előtt legyen. Nem kíván az üdvösség reflektorfényében élni. Inkább elrejtőzik a kert fái között, arca verejtékével keresi a kenyerét és hálót foltoz a Galileai tenger partján, megelégszik az alkalmi találkozással az állandó közösség helyett. Közben meg azt hajtogatja, hogy a Messiást, a Szabadítót, az Üdvözítőt várja. Mígnem András elmondhatja Simonnak – véletlenül – „Megtaláltuk a Messiást!”. Csakhogy véletlenek nincsenek, Üdvözítő Krisztusunk velünk van minden napon. Áldjuk ezért ma is! Ámen.

„Az ostoba és éretlen vitatkozások elől térj ki, tudva, hogy ezek viszálykodást szülnek.” (2Tim 2,23)

   „A tapasztalat a legjobb tanítómester” – írja egy népszerű életvezető. Pál apostol tanításán az átélt, megtapasztalt események is valóban nyomot hagytak. Leginkább talán az a tapasztalat, amelyből „vesztesen” került ki. Az érlelte meg benne az igében megfogalmazott figyelmeztetést. A nézőpontok, vélemények, az olvasatok és értelmezések különböznek. Ezek akarva-akaratlanul vitás helyzeteket eredményeznek. Lehetetlen nagy ívben elkerülni minden vitát. Érdemes tisztán látni, hogy a vita és vitatkozás közt lényeges a különbség. A vita az érvelésről, a logikai következtetésekről szól. Az ostoba vitatkozás meg arról, ha a lényegtelen, a tétnélküli kérdésekben is foggal-körömmel ragaszkodunk, hogy álláspontunkat érvényesíthessük. Amikor nem az igazság, hanem a győzelem a fontos. 

   Kinek használ? Igazából senkinek – legfeljebb a Kísértő, a Nagy Szétdobáló (diabolosz - gör.) örül, ha viszálykodás támad. A hiábavalóság „bűvköréből” Krisztus szabadíthat ki minket is. Urunk igazságra hívott el, hadd legyen Ő a legfőbb tanítómesterünk ma is! Ámen.

 „Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és ezt mondta neki: Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Távozz tőlem, Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4,8–10)

     A kísértés akkor eredményes, ha az ember kellően rövidlátó ahhoz, hogy a pillananyi előny, élvezet eltakarja előle a kitűzött célt. Ha úgy olvassuk, hogy "kis értés", akkor világos, hogy az egész helyett csak egy kicsi részt ragadtunk meg. A mozdonyvezető egy hídhoz érve kiszáll horgászni. Az orvos műtét közben meccset néz. A tűzoltó hoz egy tárcsalapot és egy adag tarját oltáskor. Abszurd, felháborító, értelmezhetetlen helyzetek. Éppen olyanok, mint amikor hallgatunk az ördögre, páros lábbal felrúgva minden addigi szabályt, tervet, ígéretet, elköteleződést. Világunkban teljesen megszokott, megtűrt jelenség ez. A rövidlátás világszintű. Mi azt a lehetőséget kaptuk Megváltónktól, hogy világ világossága, a tisztán látás hirdetői legyünk. Ámen.

 „Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket.” (Dán 9,18c)

     Inttő példa mindannyiunk számára a farizeus és a vámszedő példázata (Lk 18,9-14), melyben Jézus nyilvánvalóvá teszi, hogy az önmagában bízó, saját tetteire támaszkodó farizeusi magatartás sehová sem vezet. Dániel könyörgése akkor hangzott el, amikor megértette, hogy a babiloni fogság, és vele Jeruzsálem pusztulása fájdalmasan sokáig, hetven évig tart. A farizeus és a vámszedő, illetve Dániel nézőpontja között az a különbség, hogy az egyik úgy látja, minden rendben, a másik kettő pedig látja a bűnt, mulasztást, és azok várható következményeit. Korunk társadalmának alapja a kötelező optimizmus, a farizeusi magatartás. Választott vezetőink kénytelenek "igaz tetteiket" csillogtatni, másképp senki nem szavazna rájuk. Isten nagy irgalmát templomaink falai között hirdetjük, a világ nem vevő az alázatra, beismerésre. Annál égetőbb dolgunk nekünk, hívőknek, hogy szavakon túl életünket mindenestül Isten kezébe tegyük, nagy irgalmára bízzuk magunkat. Ámen. 

 „Amikor Jézus látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elveszettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” (Mt 9,36)

     A sokaság ma is elgyötört és elveszett lehet. Más tünetekkel jelentkezik koronként az elgyötörtség és elveszettség, de a lényeg ugyanaz. A juhok pásztor nélkül pont addig maradnak együtt nyájként (biztosítva ezzel a megmaradást, vagy akár fejlődést), amíg a legelő, ahová a pásztor vezette őket, élelmet ad, és a ragadozók távol maradnak. Minél jobb a legelő, látszólag annál kevésbé van szükség a pásztorra. Jelenléte akár zavaró is lehet, parancsa, terelése fölöslegesnek tűnhet. Hogy a pásztor a maga tudásával, tapasztalatával a nyáj javát szolgálja, szükség idején derül ki. A rakoncátlan, engedetlen, elkóborló juhok nem a nyájnak, hanem a pásztornak okoznak gondot, mégsem a nyájnak, hanem a pásztornak értékesek. Ő szánja az elgyötörteket és elveszetteket, és egyedül ő az, aki valóban segíteni tud. Közelsége, gondviselő szeretete éltessen bennünket ma is! Ámen.

 „Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra?” (Mt 6,31)

     Hát igen... Ha csak ennyit megértettünk volna Krisztus tanításaiból, egészen más képet mutatna ez a huszonegyedik század! Nyilván nem egyszerű feladat leépíteni az aggódást, amikor első szüleinktől azt örököltük, hogy az összes szabadon választható helyett a tiltottat akarjuk magunkénak. De mégis gondoljunk bele, milyen távlatok, határok nyílhatnának meg számunkra, ha nem folyamatosan Isten parancsai ellen lázadnánk! Ha nem csak egy-egy kiválasztott, évszázadonként feltűnő, Isten igéjét minden tekintetben komolyan vevő keresztyén példakép mutatná a helyes irányt, hanem mi mindnyájan természetesnek élnénk meg! Ott tartunk, hogy meg kell próbálnunk legalább valamivel kevesebbet aggódni, ételünket, italunkat, öltözetünket, életmódunkat szerényebbre fogni. Hol van még ettől, a teljesen aggódásmentes, egészen Isten kegyelmére bízott élet? "Siessetek, hamar lejár..." (MRÉ 474). Ámen.

 „Hiszen nincs messzire egyikünktől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (ApCsel 17,27b–28a)

     A tudomány világában erősen tartja magát egy elmélet, miszerint az általunk ismert univerzum nem valós, hanem egy virtuális szimuláció. Magyarán, semmi nem az, aminek látszik, a valóság kideríthetetlen és elérhetetlen. Amennyiben az ember kizárja Istent a világából, ahogy a tudomány teszi, akkor kénytelen erre a következtetésre jutni, hiszen a Teremtő nélkül a teremtés értelmezhetetlen és felfoghatatlan. A mai tudomány javarészt az ókori görög kultúrában gyökerezik. Igénkben Pál apostol az athénieknek próbálja magyarázni Isten megfoghatatlan, kitapogathatatlan, de mégis nagyon is valós, közeli voltát. Mi már megtanultuk, hogy nem a kételkedés, vagy a tudományos módszerek útján, hanem csakis hit által láthatjuk, tapasztalhatjuk meg Isten jelenlétét. Őbenne teljen örömmel, hálával ez a napunk! Ámen.

 „Az Úr meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket.” (Zsolt 147,3)

     Napjaink egyik legjobban fizetett szakmája a programozás, szoftverírás. Egyre több eszköz válik "okossá", egyetlen gomb megnyomásával bonyolult műveleteket hajthatunk végre. Ha valahol apró hiba csúszik a vezérlésbe, komoly bosszúságot, akár kárt okozhat. Ami az eszközeinkbe kerül, az az emberi működésnek parányi töredéke. Az élő szervezet bonyolultságát, összetettségét képtelen a tudomány másolni, átültetni. A "megtört szívűek" köztünk járnak, velünk élnek, nap, mint nap találkozunk velük. Kiben kisebb, kiben nagyobb törést okozott az élet. Már nem tud úgy működni, nem tudja szerepét, helyét, hivatását betölteni, ahogy épen, töretlenül tenné. A gyógyító ki lenne más, ha nem az Úr, aki mindannyiunkat elindított ezen a világon? Töréseinket, sebeinket, felebarátaink töréseit, sebeit vigyük imádságban Teremtőnk elé! Ámen.

 „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre. Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten!” (Zsolt 90,1b–2)

     Napjaink egyik, sokat tematizált kérdése a migráció. Világszerte állandó mozgás, áttelepedés van. Úgy alakult, hogy a migráns azt a betelepülőt jelenti, aki nem kíván alkalmazkodni a befogadó ország kultúrájához. Ezzel nyilván feszültséget kelt, ellenszenvet vált ki az ott élőkből. Nekünk, magyar reformátusoknak a 90. zsoltár egyházi himnuszunk, identitásunk egyik meghatározó jelképe. A zsoltár szavaival hitet teszünk amellett, hogy jövevények vagyunk Isten hajlékában. Mi a célunk, szándékunk földi életünkben? Elfogadjuk, kötelezőnek ismerjük el magunkra nézve Isten törvényét, minden tekintetben alkalmazkodva hozzá, vagy a magunk kényére, a teremtéstől idegen, bűnös emberi akarattal akarjuk elidegeníteni Istentől világunkat? Igazoljuk ma Isten és önmagunk előtt, hogy gyermekei kívánunk lenni! Ámen.