“Jézus mondja: Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket … ” (Ján 15, 16a) 

Az előző versekben olvasunk arról, hogy Jézus az igazi szőlőtő és a tanítványok a szőlővesszők. Jézus nélkül lehetetlen a gyümölcstermés. A korabeli zsidó kultúrában a tanítvány is választhatott magának tanítót, rabbit, aki őt tanítsa. Itt Jézus választja ki őket, a Mester a tanítványokat. Ezzel egy nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet: Isten a kezdeményező, Ő hívja el az embert. A hívő ember kapcsolata Istennel nem a saját ügyességén, döntésén múlik, hanem Isten megelőző szeretetén, amely kiválaszt, megtart és szolgálatot ad mindannyiunknak. Adjunk hálát azért, hogy bennünket is megszólított és elhívott. A tanítványnak az a küldetése, hogy gyümölcsöt teremjen. A kiválasztás nem arra szolgál, hogy többnek érezzük magunkat másoknál. Testvérek, atyafiak vagyunk, egy Atyának gyermekei. Kiváltságos feladatot kaptunk mindannyian, ahogyan az ige folytatásában olvashatjuk. Jézus mondja: Arra rendeltelek titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon. Erre törekedjünk ma is! Ámen.

„Mily szép és gyönyörű, ha a testvérek egyetértenek: (...) bővölködnek az Úr áldásában és az életben.” (Zsolt 133, 1.3)

Károli fordításában szép és gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak ... mert csak oda küld áldást és életet az Úr. Szinte úgy hangzik ez a kijelentés, mintha egy kérdésre adott válasz lenne. Na, és Ön mivel foglalkozik? Én? Áldom az Urat a gyülekezetben. Milyen gyönyörű foglalkozás. Milyen szép lenne, ha így válaszolhatnánk mindannyian. Úgy tűnik „összebeszéltek”, hogy ilyen véleményen vannak (mosoly). Szól ez az ige a testvéreknek, hogy szeretetben éljenek, de természetesen fölveti a magányos-, illetve közösségi vallásgyakorlat kérdését is. Nemrég hallottam a csúnya „privatizált vallásos ember” fogalmat. Csúnya képet vágtam hozzá.

A közösségi gyakorlat melletti legfontosabb érv az, hogy aki tényleg szereti az Istent, szereti embertársait is. Ha megtalálta Őt, akkor keresni fogja azok társaságát, akik szintén rátaláltak. A testvérek közössége az egyik legnagyobb áldás a mai világban. A reformátoraink hangsúlyozták, hogy akiknek Isten az Atyjuk, azok keresni fogják az Anyaszentegyházat, mert ő a lelki édesanyjuk. Aztán ha a fadarabot kivesszük a tűzből, egymagában csak senyvedni fog. Égni, melegíteni, világítani, hasznossá válni csak a közösségben lehet. Legyen hát ez a mi gyönyörű „foglalatosságunk”: áldjuk az Urat a gyülekezetben! Ámen.

„Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek…” (Mt 24,14a)

"És akkor jön el a vég." - fejezi be Jézus ezt a mondatot. Az evangéliumot, amelyet ismerünk, amelyben hiszünk, ami minket vigasztal, bátorít, ami utat mutat számunkra, a világ végéig hirdetni fogják. Népek, kultúrák, vallások tűntek már el a történelem folyamán. A kommunista rezsim az igét be akarta zárni a templomokba, az embereket pedig ki akarta rekeszteni onnan. Az írott Igét, a Bibliát igyekezett eltüntetni az emberek életéből. Nem sikerült. Jézusnak mindig igaza van, hisz ő az igazság. Ha a maradandóért akarunk tenni, ha maradandót akarunk átadni gyermekeinknek, unokáinknak, a következő generációnak, akkor őrizzük a szívünkben és hirdessük az evangéliumot, alkalmas és alkalmatlan időben. (2Tim 4,2) Ez az egyetlen érték, ami mindvégig megmarad, ami az életet, az örök életet szavatolja, mert "a hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által." (Róm 10,17) Ámen.

„Mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják őt.” (Róm 10,12b)

Krisztus megtartó szeretetét és erejét nem lehet kisajátítani. Pedig ez a tendencia mindig is megvolt. Manapság is találkozhatunk ezzel a gondolkodással, hogy valaki, vagy valakik érdemesebbnek tartják magukat az áldásra. Nem az ember dönti el, hogy milyen hittel fordul Jézushoz, hanem az Úr látja a hitünket, amellyel segítségül hívjuk őt. Ugyanakkor, mivel mindenkinek Krisztus az Ura, ezért bárki fordulhat hozzá segítségért. Ezért szükséges, hogy Jézusról beszéljünk, ott, ahol azt látjuk, hogy szükség lenne az Úrra, de nem hisznek benne. Az ige a továbbiakban szépen rávezet erre: "De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akiről nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el?" (14-15. versek) Mindnyájunkat, akik hiszünk Jézus Krisztusban, elküldött, hogy tegyünk tanítványokká minden népeket. Forduljunk ma is hozzá segítségért, mert bőkezű lesz hozzánk, ha látja hitünket, és fordítsuk felé mindazokat, akiknek szükségük van az Úr bőkezűségére szükségükben, hogy ők is kérjenek. Ámen.

„Akkor majd megtudják a népek, amelyek körülöttetek megmaradtak, hogy én, az Úr építettem újjá a romba dőlt városokat, és én ültettem be a pusztává lett földet.” (Ez 36,36a)

Ez egy biztatás a babiloni fogság idején Isten népének. A környező népek kárörvendően beszéltek a választott nép bukásáról, mert el kellett hagyniuk országukat, hiába volt velük az Isten. Erre válaszol az Úr és elmondja, hogy eljön az idő, amikor megmutatja a népeknek, hogy kicsoda Ő, aki népét hazavezeti, a pusztává lett földeket beülteti és a romba dőlt városokat újjáépíti. Az igazságos, de kegyelmes és szerető Isten képe rajzolódik elénk. Azért kellett igazságossága miatt fogságba küldeni a népet, mert tisztátalan, Isten akarata elleni  életet éltek (16. vers), és ezt is látták a körülöttük élők. Ez egy biztatás számunkra is, hogy igyekezzünk krisztusi életet élni. Magunk miatt, és azért is, hogy a mi Urunk nevét ne érje gyalázat életvitelünk miatt. Isten figyeli életünket, de a körülöttünk élők is véleményt formálnak rólunk és ez által az Úrról is. Figyeljünk ma is arra nagyon, hogy a krisztusi szeretetről és igazságról szóljon életünk. Ámen. 

„Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103,2)

Reggeli ige, reggeli terápia a lelkünknek. Ahogy felkelünk, hajlamosak vagyunk, hogy azonnal a jövővel foglalkozzunk. Gondolatainkat lefoglalja, hogy minek kell ma meglenni, mit kell megtenni, hova kell elérni. Lesz-e hozzá erőnk, lesz-e segítség, képesek leszünk-e mindazt elvégezni, amit kellene? Ki tudja, mi jön még közbe.  A jövő bizonytalansága rányomja bélyegét a lelkiállapotunkra. A zsoltáros ajánlása azonban az, hogy állj meg egy kicsit, s mielőtt a jövő felé indulnál, tekints vissza a múltadba. Meríts erőt azokból a helyzetekből, amikor az Úr jót tett veled. Emlékezz vissza naponként, hogy el ne felejtsd az Úr jótetteit, mert amikor emlékezel ezekre, jót teszel a lelkeddel. A hangulatunk, a lelkiállapotunk is azonnal megváltozik, ha arra gondolunk, hogy mennyi jó volt már Isten kegyelméből az életünkben. S ha megérkezünk oda, hogy kinek köszönhetjük a sok jót, felcsendül bennünk vagy ajkunkon az ének: Áldó hatalmak oltalmába rejtve, Csak várjuk békén mindazt, ami jő. Mert Isten őriz híven reggel, este, Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő. (MRÉ 459) Ámen.

„Mivel földje volt, [József] eladta azt, elhozta a pénzt, és letette az apostolok lába elé.” (ApCsel 4,37)

Kell egy belső indíttatás, hogy valaki így tegyen. Fontos kell legyen az Úr ügye, a gyülekezet ügye, hogy le tudjon mondani arról, ami az övé. Nem gondolom, hogy eladták volna a fejük felől a tetőt vagy a megélhetésüket biztosító földeket, de nem nézték el a társadalmi különbségeket. Példát adtak a krisztusi szeretetre. Voltak akkor is szűkölködők és tehetősek, szegények és gazdagok. A Szent Lélek munkája által azonban fontosnak tartották, hogy segítsenek egymáson a gyülekezeten belül. Hála Istennek ez a gyakorlat nem maradt ott a krisztusi időszámítás kezdetén. Nem is maradhatott, mert a Szentlélek  azóta is munkálkodik. A keresztyénség történelmében számtalan névtelen, de névhez is köthető mecénás, adakozó volt és van, aki Józsefhez hasonlóan hozott és hoz döntést. Nem feltétlenül az adomány mennyisége a fontos, hanem a mögötte levő áldozat és a szívből jövő, önzetlen döntés. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van. (1Sám 16,7) Ámen.

„És az Úr teljesítette kérésemet, amivel hozzá folyamodtam.” (1Sám 1,27) 

Azt, hogy hány év telt el és mennyi minden történt, amíg Anna elmondta ezt a mondatot, csak ő és az Úr tudja igazán. A hosszú várakozás próbára teszi az ember hitét. Komoly lelki próbatétel, amikor felmerülhetnek a kérdések: Miért nem adja meg Isten, amit kérek? Lehet bűneim miatt nem hallgat meg? Vajon kérésem nem egyezik az Úr akaratával? Azt tudjuk, hogy lelkiállapotáról azt mondja Anna, nagy bánata és szomorúsága van. (16. vers) Ennek ellenére nem szűnt meg ostromolni az eget, nem hagyta abba a könyörgést. Sokszor nehéz az út, amíg Isten teljesíti kéréseinket, de a kitartó imádkozásnak, ami mögött megmarad az Isten kegyelmébe és szeretetébe vetett hit, megvan az eredménye. Annának az Úr bezárta a méhét (5. vers), de hitéért és kitartó könyörgéséért, Isten megnyitotta azt és fiút szült. Bátorítson minket az ő példája a kitartó imádkozásra, hogy mi is elmondhassuk: és az Úr teljesítette kérésemet, amivel hozzá folyamodtam. Ámen.

„Akik szabadításodra vágyódnak, hadd mondhassák mindig, hogy nagy az Úr!” (Zsolt 40,17b)

Ma, amikor összegyűlünk templomainkban, világszerte nagyon sok imádság száll majd Isten színe elé. Könyörgünk nem csak magunkért, hanem családjainkért, öregekért és fiatalokért, egészségesekért és betegekért, gyászolókért és örvendezőkért egyaránt. Igyekszünk összefogni mindazokat, akinek szükségük van az Úr szabadítására.  Hosszabb vagy rövidebb könyörgésekben, egyszerű szavakkal vagy metaforákkal tarkított fohászokban szólítjuk meg Istenünket. Rácsodálkoztam arra, hogy ebben a tíz szavas imában mindenki benne van. Minden élethelyzet is benne van. Sőt minden időre kiterjed. A zsoltáros egykor érted és értem is imádkozott. Vigyük magunkkal ezt a rövid fohászt, hogy, amikor talán csak tíz másodperc jut az imádkozásra, akkor mi is mindenkiért tudjunk imádkozni. Ámen.

„Isten ezt mondja: Mert nem örökké perlek, és nem vég nélkül haragszom… ” (⁠Ézs 57,16)

  Pilátus mondja Jézusról a hírhedt nagypénteki perben: „Íme, az ember!” (Ecce homo!). Pilátus felvezetésében ezzel rámutat valami lényegesre. Az ember önmagában is érdekes, érdemes odafigyelni rá. Jézusra különösen. Jézus, az isteni mivoltából eredő attitűd végett is megkülönböztetett figyelmet érdemel. A teremtett ember viszont - sajnálatos módon - a bűn következtében eltorzult természete miatt.

  Ugyanis - Istennel ellentétben - az ember állandóan perel és veszekszik. Mintha a közvetlen környezetében gerjesztett feszültség lenne az igazi lételeme, állandóan elégedetlen. Haragszik, ha megbántják és haragszik, ha nem érvényesül. Dühös, ha veszít, ámde mások kudarcának módfelett tud örülni. 

   Erre a megromlott, bűnös emberi természetünkre mondja Isten: „…nem örökké perlek, és nem vég nélkül haragszom…”. Ideje lenne tanulni belőle és kevesebbet haragudni, veszekedni, gúnyolódni, gyűlölködni és háborúzni. „Mert az ember haragja nem szolgálja Isten igazságát.”

    Ámen.

„Csak azt kérdezhetitek egymástól, egyik ember a másiktól, hogy mit válaszolt az Úr, vagy hogy mit szólt az Úr!” (⁠Jer 23,35)

  Valami elromlott. Ugyanis Júda és Izráel egyaránt eltávolodott Istentől. Az Isten embereinek tartott papok és próféták is idegen zsoldba álltak, hamis istenek tanait hirdették, szebb jövőről beszéltek és a becsapott emberek követték őket ebben. A hazugság, a csalás, az ámítás és megtévesztés lett trendi Jeremiás korában is. Ma is az. „A becsület ennél mégis többet ér” – vallja a Piramis együttes, a fél évszázaddal ezelőtt írt dalban. Ehhez tartjuk magunkat? Ezen érdemes elgondolkodni. 

 A biblikus embernek nem ismeretlen fogalom a teokrácia = az úr az Isten (sic!). Ha Isten uralkodik és határozza meg az ember gondolkodásmódját, akkor nem a soha be nem váltott hazug ígéretekhez, hanem a valósággá lett kijelentéshez igazítja az ember múltját, jelenét és jövőjét is. Ahhoz, hogy mire tanított, kérdéseinkre mit felelt, vagy mit mondott nekünk az Isten.

 Valami elromlott újfent, de még szól az Úr: Őt hallgassátok!

   Ámen.

„Pétert tehát a börtönben őrizték, a gyülekezet pedig buzgón imádkozott érte Istenhez.” (⁠ApCsel 12,5)

  Az ember képzeletében a börtön piktogram szerű ábrázolására legmegfelelőbb jel egy rács. Annyi mindenből lehet rács jellegű ábrát kialakítani: cigarettaszálakból, üres üvegekből, szalámirudakból focikapuból, televízió, számítógép, vagy okos-telefon képernyőből, de akár szorosan egymás mellé rendelt Facebook iniciálékból is. Egyszerűsítem, akár a billentyűzet „#” jele is utalhat a börtönre. 

   Péter apostolt vallomása szerint többször is börtönbe vetették. Nem először van a jeruzsálemi fogdában. Ez kellemetlen. A börtönviseltek életében gyakran megbélyegzettséggé, letörölhetetlen stigmává lesz a fogság. Azzá lehetnek a különböző függőségek is az ember életében. 

 Ezért hangsúlyos az igevers második része. A gyülekezet buzgó, állhatatos imádsága Istenhez, az apostol szabadulásáért. Most is sokan vannak, helyesbítek: sokan vagyunk a különböző szenvedélyek fogságában megkötözöttek. Bárcsak ma is ilyen hittel és töretlen bizonyossággal imádkoznánk a „foglyokért”. Urunk kegyelmezz! 

   Ámen.

„Jézus mondja: Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik… ” (⁠Jn 10,9)

 Újabban nap mint nap találkozok olyan bejegyzéssel, ami foglalkoztat vagy felkavar. Egy kis késéssel jutott el hozzám egy rövid interjúrészlet Földi-Kovács Andrea gondolataival. Álláspont, elemzés, ki-ki nevezze úgy, ahogy tetszik. Jól tükrözi a tegnapra kijelölt igevers lényegét: „nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek” (Mk 13,11b). 

 Ma is egy ígéretet kapunk. Jézus ajtó-allegóriája révén, amely a jó pásztor példázat része. Az ajtó vagy kapu, evilági, nagyon gyakorlati szerepén túl érdemes elgondolkodni azon, hogy mit üzen egy zárt ajtó és mit ígérnek a sarkig tárt kapuk. Az előbbi talán félelmet, elővigyázatosságot és bizalmatlanságot, míg az utóbbi bizalmat, reménységet, hitet és bátorságot jelez. 

 Az ószövetségi időkben a kapufélfákra írták, rótták fel a nagy parancsolatot, emlékeztetőül. Jézus az igevers által emlékeztet minket, ha bizalommal és szeretettel közeledünk az Úrhoz, megtartatunk. Legyen ehhez  bátorságunk és hitünk ma is!

    Ámen.

„Amikor pedig elhurcolnak és átadnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy mit mondjatok, hanem azt mondjátok, ami megadatik nektek abban az órában, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek. ” (⁠Mk 13,11)

   Mindig élt bennem a remény, hogy az "elhurcolnak és átadnak" már nem aktuális. Aztán elolvastam egy cikket és néhány kommentet itt -facebook.com/paraszka - és elbizonytalanodtam. Nem az írás okozta a zavarodottságomat, hanem az alatta olvasható - részint a szerzőt célzó, közvetve viszont az egyház és felekezetek, valamint a hívő, vallásgyakorlók emberek ellen irányuló gyűlölet, illetve értetlenség. Azt is mondhatnám, ezekre nincsenek szavak. 

  Az ige azonban mást mond. Ott ahol a keresztyén apologetikai (hitvédelmi) felkészültség, a filozófiai, lélektani vagy mentálhigiénés képzettség és  a vitakészségben szerzett tapasztalat is kudarcot vallana, a Szentléleknek még van mondanivalója. Valahogy úgy, ahogy a mai napra kijelölt ószövetségi igeversben olvasható:  „Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” (⁠2Móz 14,14). Ezért forduljunk ma is bizalommal az Örökkévaló Istenhez. 

    Ámen.

„Péter mondta: Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk. ” (⁠ApCsel 2,39)

  Péter apostol Jóel próféciáját idézi fel, a mindmáig feltehetően legeredményesebb evangelizációs beszédben. Az üzenet egyszerű. Isten választottaira az Úr kitölti a Lélek ajándékát.  Péter arra emlékezteti kortársait, hogy az utolsó időkben nem árt minderre felkészülni, ugyanis a Lélek ajándéka feltételekhez kötött. Azok kapják, akik megtérnek és bűneik bocsánatában bízva megkeresztelkednek.

 Mennyire időszerű ez manapság? Ma, amikor legtöbben a "megmaradás" kézzelfogható támpontjait keresik, nem holmi „lelkizést”. Jogos a kérdés? Igen, mert ehhez képest minden hátterében a lelki okokat is keressük. Péter egyáltalán nem kertel. Krisztus kereszthalálát nem hárítja Pilátusra, vagy a főtanácsra, sőt a zsidókra sem (mint némelyek tették). A bűn miatt történt és mindenki részes benne. Azok is, akik „távol vannak” térben és időben. A Szentlélek ajándékában azoké, akiket elhív magának az Úr, de a bűn terhétől megmenekülhet mindaz, aki segítségül hívja az Úrnak nevét.

    Ámen.

„Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. ” (1Pt 5,7) 

  Két figyelmeztetés közé ékelve találunk egy bátorító ígéretet. Péter apostol által, előbb alázatra (6. v.), majd józanságra és éberségre, vigyázásra (8. v.) int Isten. A kettő közt pedig ott áll ez az ígéret, amely az én olvasatomban arról szól, hogy nem önmagunknak és nem is csupán önmagunkra nézve élünk. Ez olyan tényállás, amit egyre ritkábban kezelünk a helyén.

  Egyrészt állandóan az elidegenedésről (szekularizáció) beszélünk, másrészt viszont sűrűn hangoztatjuk a függetlenséget és önállóságot (szuverenitást). Könnyen kiderülhet, hogy egyik következménye a másik. Ha elidegenedtél, elkülönültél másoktól, az lehet, hogy önállóságra kényszerít, viszont olyannyira magányossá tehet, hogy azt a függetlenség öröme sem oszlatja el.

  Isten Igéje  biztosít, hogy a Jézus Krisztusban létrejött örök közösséget, a látható és láthatatlan egyházat ma is az Úr kormányozza. Ő gondoskodik a gondterhelt választottairól is. Adjunk hálát mindig érte!

   Ámen.

 „Őrizkedj azért, és vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál…” (⁠5Móz 4,9)

 

      Nagyon csalóka tud lenni az emlékezet. Képesek vagyunk felülírni, törölni, vagy akár előállítani magunknak emlékeket. Ezért is igyekezett "megörökíteni" egy-egy eseményt, vagy kiemelkedő személyt  már a történelem hajnala óta az emberiség. Építmények, szobrok, feljegyzések szolgáltak támaszként a gyarló emlékezet számára. Mára a digitális korszak bárki számára könnyen hozzáférhetővé teszi akár a mozgóképek szinte korlátlan készítését, hozzáférését. Már csak az a kérdés, hogy a lelkünkben mit őrzünk meg, mit viszünk magunkkal, mit adunk tovább másoknak? Mi a legfontosabb, amiről nem szeretnénk elfeledkezni, amire nagyon vigyáznunk kell? Az, ami a kezdettől a legfontosabb volt, ami hazatalálni segít bennünket! Ámen.

 „Dávid és egész Izráel pedig szent táncot járt Isten színe előtt teljes erővel, énekelve, citera, lant, dob, cintányér és harsona kíséretével.” (⁠1Krón 13,8)

 

      Európai, protestáns hagyományaink nem ismerik a "szent tánc" fogalmát. Pontosabban alig tudunk valamit azon túl, amit itt olvasunk, hiszen csak Mirjámot és asszonytársait láthatjuk még szent táncban, illetve a 149. és 150. zsoltár hív táncra, és ez mind az Ószövetségben. Legyünk őszinték: el sem tudjuk képzelni Jézust tánc közben, de még az apostolokat sem. Heródiás tánca, annak "jutalmaként" Keresztelő János lefejeztetése, valamint a pogány szertartások továbbélésétől való félelem arra késztette idejekorán az egyházat, hogy a táncot száműzze a "szent" cselekmények közül. Pedig a tékozló fiú hazatérését is tánccal ünneplik az atyai háznál Jézus példázatában. Az Isten előtti örömnek lehet olyan felszabadító ereje, ami mozgásra, táncra késztet! Ne szégyelljük, ne fojtsuk el, ha ilyen öröm jár át, minden bizonnyal kedves Isten előtt, amikor gyermekeiként őelőtte örvendezünk! Ámen.

 „Többet ér a türelmes ember a hősnél, és az indulatán uralkodó annál, aki várost hódít.” (⁠Péld 16,32)

 

      Ne keressünk ellentétpárokat az igében: a türelem a hősiességgel, az indulatain uralkodni tudó a hódítóval nem kell feltétlenül szemben álljon. Ellenben hajlamos az emberi világ bizonyos magatartásformát, viselkedést kiemelni, míg mást észre sem venni. Lapozzuk csak fel a történelemkönyveket: csupa rendkívüli esemény, kimagasló tettek, sorsfordító helyzetek. Közben pedig egy-egy hősre tíz- és százezer ember jut, aki mind csendben, türelemmel végzi a dolgát, nap, mint nap megharcol a maga indulataival, cseppet sem látványosan, de annál több eredménnyel viszi a világot előre. Szükség van hősökre, vezetőkre, kimagasló teljesítményre, de tíz- és százezernyi egyszerű, dolgát végző emberre is! Isten látja a legszürkébb ruhát is, számon tartja a milliomodik ugyanolyan mozdulatot is, az elsőket és az utolsókat is. Áldott legyen érte! Ámen.

 „Krisztus megváltott minket a törvény átkától úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ.” ” (⁠Gal 3,13)

 

      Nem tudom, hogy képesek vagyunk-e legalább töredékében felfogni, átérezni, mit jelent ez az ige! A világ képe Krisztus után kétezer évvel azt mutatja, hogy gyakorlatilag semmit nem értettünk még meg Isten Fia váltságából. Nem látjuk át a bűn mélységeit, nem fogjuk fel saját törékenységünket, sejtelmünk sincs az örökkévalóságról, ezért legfeljebb pár pillanatig vagyunk hajlandók kapcsolódni bármihez, ami az üdvösségünkről szól. Az pedig, hogy valamikor nagyon régen leírt valaki négy rövidke szót, amiről nem is tudta valójában senki sem, hogy mit jelent, majd évszázadok múlva ezek a szavak értelmet nyertek, ez már ténylegesen túl van az emberi agy befogadóképességén! Tudunk-e így örülni a megváltás által nyert szabadságnak? Élünk-e azzal a felhatalmazással, amit Krisztustól nyertünk? Tartok tőle, hogy még csak keressük, tapogatjuk, ízlelgetjük azt, ami már rég természetes részévé válhatott volna életünknek! Kérjük ma is Isten segítségét, hogy minél többet fedezzünk fel tanítványságunk örömeiből! Ámen.