"Ne félj, mert én veled vagyok!" (Ézs 43,5a)

    Emlékezzél, erre tanít, erre bátorít a Reminiscere vasárnap jelentése. Az egyházi hagyományban eleink a 25. zsoltár alapján: „Emlékezzél meg, Uram, irgalmasságodról és kegyelmedről, mert azok öröktől fogva vannak.” (Zsolt 25,6) nevezték el a böjti időszak második vasárnapját. Érdemes emlékezni ma is!

 Például arra, hogy egy éve ezen a vasárnapon lehettünk - Isten kegyelméből és irgalmasságából - minden megszorítás és szabályozás nélkül együtt a gyülekezeti közösségben. Aztán arra, hogy a szeretteink, a barátaink, a megszokott életvitelünkben, a munkában, az oktatásban beállt és valóban hosszúra nyúlt böjtben mennyi mindenről lemondtunk. Emlékezzünk arra, hogy félelmeinkben, kétségeinkben, és "mindennemű szükségemben, reménységem csak az Isten" (MRÉ -77. zsoltár). 

  Ma a próféta által is erre emlékeztet Isten. Böjtölni, lemondani, nélkülözni, mind a testnek, mind a léleknek nagy próbatétel. Ha nincs bátorítás, biztatás könnyen feladjuk és elcsüggedünk. Emlékezz, Isten nem feledkezett meg ígéreteiről. Isten nem feledett el minket sem, még mindig emlékszik ránk, szól hozzánk ma is a gyülekezet közösségében. Éljünk a lehetőséggel és áldjuk az Urat érte. Ámen.

„És Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban.” (Fil 4,7)

Ez az ígéret és bátorítás valaminek a következménye. Valaminek történni kell, amely után minden emberi értelmet meghaladva, azaz megmagyarázhatatlanul és nyilván ajándékképpen az emberé lehet az a belső és akár külső béke, amely egyedül Istentől kapható. Pál a keresztyéni élet néhány jellemzőjéről ír a Filippieknek a megelőző versekben. Inti Evódiát és Szünthükét, hogy egyformán törekedjenek az egyetértésre, azaz rendezzék megromlott kapcsolatukat, úgy ahogy krisztuskövetőkhöz méltó. Kéri a szolgatársakat, hogy legyenek segítségükre a megbékélésben. Figyelmezteti őket, hogy a keresztyén ember szelídlelkűsége meg kell látszódjon mindenki előtt. Kéri őket, hogy ne aggodalmaskodjanak, hanem ha valami aggodalomra ad okot, akkor imádságban forduljanak Istenhez kéréseikkel, kívánságaikkal. Vannak próbatételek a keresztyéni életben, de mindenre van Isten szerinti megoldás. Ha ezeket a megoldásokat keressük, akkor mienk az Ige ígérete és bátorítása. Ámen.

„Jézus így imádkozott: Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet. Most már tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tőled van…” (Jn 17,6–7)

A tegnap a szőlőmetszés általam megszerzett ismereteit igyekeztem átadni nagyobbik fiamnak. Valahol bennünk van, hogy tudásunkat átörökítsük azok felé, akiket nekünk adott az Isten. Jézus földi élete vége felé közelítve fölfelé tekint az Atyára és számot ad szolgálatáról, amelyet kapott. Visszanéz és el tudja mondani, hogy a mennyei tudást, az Igét átadta azoknak, akiket a világból neki adott az Atya. A jelent mérlegelve pedig kijelenti, hogy az Ige által megismerték Istent, aminek eredménye van, hiszen Jézus Krisztus kijelenti, hogy "az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent..." (Jn 17,3) Fontos átadni a földi életre néző tudásunkat azoknak, akiket nekünk adott az Úr, de a legfontosabb, hogy az Ige átadása és megélése által az örök életre vezető ismeretet is átnyújtsuk nekik. Adja Isten, hogy földi életünk végéhez közeledve ezt a jézusi imát, mi is elmondhassuk. Ámen.

„Menedékem és szabadítóm, megszabadítasz az erőszaktól.” (2Sám 22,3b)

A hatalomhoz jutás, a vagyon gyűjtése, egy magas társadalmi pozíció megszerzése vagy éppen ezek megtartása legtöbbször csak agresszióval érhető el.  A saját akarat érvényesítése a családban, egy nagyobb közösségben általában szintén erőszakosságot eredményez. Úgy látszik ez a világ törvényszerűsége. Dávidnak Saul király és emberei elől kellett meneküljön, akik készek voltak életére törni, mert féltette a király a trónját, hatalmát, vagyonát, kényelmét. Dávid azonban hálát ad, ugyanakkor bizonyságot tesz arról, hogy az erőszakosság elől és az azzal járó félelmével az Úrnál talált menedéket, de nem csak menedéket, hanem szabadítást is. Világunkat, életünket át meg át járja az erőszakosság. Fizikai agresszió, lelki terror, elnyomás, sárba tiprás, megalázás, a megfélemlítés számtalan fajtája. Jó nekünk hallani, és szükséges elmondani mindenkinek és mindenhol, hogy ezekből és ezekkel Istenhez lehet és kell menekülni, mert a mi Urunk, akit követünk, a Szabadító. Az a mi hitünk törvényszerűsége, hogy aki Krisztushoz menekül, általa nyer szabadítást. Ámen.

„Miután valamennyien ettek és jóllaktak, összeszedték a maradék darabokat, tizenkét tele kosárral.” (Mt 14,20)

Öt kenyérből és két halból ötezer férfi, sok asszony és gyerek, Jézus, meg a tanítványok is jóllaktak. Ha a tanítványoktól függött volna, akkor ez a csoda meg sem történik. Miután számba veszik az étel készletet, megállapítják, hogy lehetetlen megetetni ekkora tömeget. Pedig ott van Jézus, de mintha észre sem vennék. Makacsul ragaszkodnak a tényekhez. Ennyi nem elég. Milyen sokszor történt és történik meg, hogy csak a készletet, a tényeket látják a tanítványok és nem számolnak Jézus hatalmával. Vajon mire gondolhattak akkor, amikor a tizenkét tele kosár maradékot összeszedték? Volt-e bennük szégyenérzet és hálaadás? Mire gondolunk mi, amikor visszatekintve a saját életünkre, akarva-akaratlanul meg kell állapítsuk, hogy csoda történt, mert ami lehetetlennek tűnt egykor, az ma valóság? Van-e bennünk szégyenérzet és hálaadás? Lennie kell! Lehet, hogy sokszor csak számolunk és nem számolunk Jézus hatalmával, de attól még Ő velünk van. Ez a kegyelem. Ámen.

„Majd az Úr szavát hallottam, amint ezt kérdezi: Kit küldjek el, ki lesz a követünk? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj!” (Ézs 6,8)

Istennek mindig szüksége volt és van olyan emberekre, akiket feladattal bíz meg. Ha vallásórás csoportban egy játékban elvégzendő feladathoz önkéntes jelentkezőket keresünk, szinte minden gyermek azonnal jelentkezik. A fiatalok esetében, ez már nem ilyen egyszerű. Ott már mérlegelnek, hogy mennyire nehéz a feladat, van-e az hozzá adottságuk vagy éppen kedvük. A felnőttek esetében, ha feladat elvégzéséről van szó Isten ügyében, sok esetben nincs vagy nagyon kevés a jelentkező. Az öntudatra ébredt ember, Ádám óta, észreveszi saját hiányosságait és elrejtőzik, ha Isten keresi. Ha Isten szólít és szolgálatában elvégzendő feladathoz keres minket, nem az alkalmatlanságunkra kell tekintenünk, hanem arra az Úrra, aki képessé tesz, hogy az Ő küldöttségében elvégezzük a reánk bízottakat. Mára is vannak krisztusi szolgálatok, hát legyünk gyermeki hittel szólók: Itt vagyok, engem küldj! Ámen.

„Anna így imádkozott: Seregek Ura! Ha részvéttel tekintesz szolgálóleányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálóleányodról…” (1Sám 1,11a)

Egy fogadalom kezdete ez a meddő Anna részéről. Megígéri Istennek, hogy ha meghallgatja imáját és fiúgyermeket ad neki, akkor a fiút Isten szolgálatára neveli. Nagyon beszédes az, ahogyan az Úrhoz fordul ebben a könyörgésben. Nem feltételt szab Istennek, hanem kifejezi, hogy tisztában van azzal, hogy egyedül Isten akaratától függ imádságának, kérésének teljesítése. Nem követelőzik - pedig lenne rá oka, hiszen évek óta szenvedi el a megaláztatást meddősége miatt - hanem alázattal borul Istene elé. Van, hogy hosszabb ideig kell egy-egy nehéz nyomorúságos helyzetben lennünk, de nem szabad elfelejtenünk, hogy csak alázattal és annak tudatában fordulhatunk Istenünkhöz segítségért, hogy egyedül az Ő akaratától függ kérésünk teljesítése. Nem tartozik nekünk, de tud és akar segíteni a benne bízókon. Áldott legyen ezért a mi Istenünk! Ámen.

 

„(Jézus Krisztus) meg is erősít titeket mindvégig…” (1Kor 1,8)

Az ígérethez, amelyet ezen a reggelen kaptunk, azonnal hozzá társítjuk gondolatunkban azt az élethelyzetet, amelyben vagyunk. Egyikünk betegágyon meggyengülve, másikunk a gyász súlyát érezve, van, aki egy terv, egy életcél felé nehezen haladva, van, aki az anyagiak hiányának terhét cipelve veszi hálaadással a biztatást, hogy Jézus Krisztus a nehéz úton megerősít. Igen nagy szükségünk van erre a bátorításra. Isten Igéjének ígérete azonban túlmutat egy-egy nehéz életszakaszon való megsegítésen. Abban erősít meg minket, hogy a Krisztusba vetett hitben tudjunk kitartani mindvégig.  A nehéz élethelyzetek próbára teszik hitünket, mert gyengülhet, megtörhet, elfogyhat, de hit nélkül lehetetlen kitartani és hit nélkül, hogy állunk majd a mi Urunk színe elé? Keressük hát ma is az alkalmat, hogy a mi Urunk Igéje és a szent sákramentumokkal való élés által erősítse hitünket. Ámen.

"Az Úr maga szabadította meg őket: szeretetével és könyörületével ő váltotta meg őket. Felkarolta és hordozta őket ősidőktől fogva." (Ézs.63,9)

      Nem egy filmet gyártottak már le a világban azzal a témával, hogy mi történik, amikor az ember alkotta robotok öntudatra ébrednek, és alkotójuk ellen fordulva háborúba kezdenek az emberiséggel. Addig tudományos-fantasztikus ez a téma, amíg át nem helyezzük az ember-Isten kapcsolatba, itt ugyanis már a mindennapok véres valóságában találjuk magunkat. Háború zajlik Isten ellen, és ezt a háborút az öntudatra ébredt ember indította. Nem tegnap kezdődött, hanem már az első emberrel, de ennyire még soha sem volt az egész világra kiterjedő, nyilvános, sőt kérkedő. A modern ember nem csak tagadja Istent, de mindent el is követ, hogy kiírtsa még a tudatból is a gondolatát is Isten létezésének. Mennyei Atyánk pedig ma is szeretetével és könyörületével karol fel és hordoz mindannyiunkat. Áldott legyen érte! Ámen.

 "Uram! Te már megmutattál szolgádnak valamit nagyságodból és kezed erejéből." (5Móz.3,24a–b)

     Furcsa teremtményei vagyunk Istennek, mert mindig arra vagyunk kiváncsiak, amit éppen nem mutat meg nagyságából és kezének erejéből. Itt találta meg az első ember gyengeségét a kígyó, és itt véli fejlődésének útját is feltalálni a modern tudomány. Hogy ez pusztulást, mérgezést, cél nélküli jövőt jelent számunkra, az csupán járulékos veszteség az Isten nékül keresők számára. Bizony, nagy a kísértés, hogy a (múlandó) hírnév és (talmi) dicsőség oltárán feláldozzuk jövőnket a jelenért. Az istenfélő ember Istent keresi, és találja meg mindenben, még a tudományban is, és megelégszik azzal, amit teremtőjétől erre a földi életre kap. Tudja, hogy minden tudással is csak egy parányi részét láthatja át a teremtés egészének, ezért eszébe sem jut átvállalni bármit is teremtője keze munkájából. Hálaadással éli napjait, és bűnbánattal ismeri el hibáit. Ámen.

 "Jézus így szólt Zákeushoz: Ma a te házadban kell megszállnom." (Lk.19,5)

     Mi kell ahhoz, hogy valaki alkalmassá váljon arra, hogy Jézust vendégül láthassa a saját házában? Kik azok a rendkívül szerencsés kiválasztottak, akik ebben a magas kegyben részesülhetnek? Vagy valami másról lenne szó? Sokkal egyszerűbb, prózaibb, emberibb? Nem járják végig Isten angyalai a világot titokban, hogy felderítsék, mely otthon alkalmas, méltó a Király befogadására? Amikor Isten Fia a világra jött, egy istálló ajtaja nyílt meg előtte, és ő oda tért be. Itt egy minden tekintetben bűnös, utált ember szive lett nyitottá, hát ott lett vendég. Semmilyen más feltétel, elvárás nincs, csak a befogadásra való készség. Vendég lesz-e ma Jézus nálunk? Ámen. 

 "Jézus Krisztus engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is." (1Jn.2,2)

     Hajlamos a keresztyénség úgy tekinteni a többi emberre, mintha Isten különös akarata folytán ők valamiféle fogyatékkal kellene végigjárják életútjukat. Mintha Jézus Krisztus csak a miénk volna, és mások csak akkor részesülhetnek belőle, ha velünk eggyé lesznek. Az irgalmas samaritánus példázata egészen mást tanít: bármikor megtörténhet, hogy mások jobb példát adnak istenfélelemből, mint az elhívottak. Mi a jó sáfár példáját kell kövessük: sokat bízott ránk a mi Urunk, ezzel kell minden erőnk és tehetségünk szerint szívvel-lélekkel gazdálkodnunk. Az a minimum, hogy mi legyünk a jó felebarát. És mégis hányszor éljük meg, hogy "embernek lenni olyan kevés, nekem nem sikerül, olyan nehéz..." (HBB) Kérjünk erőt, hogy hiábavalóvá ne legyen bennünk Jézus Krisztus engesztelő áldozata. Ámen.

 "Hadd tudja meg a föld minden népe, hogy az Úr az Isten, nincs más." (1Kir.8,60)

     Honnan tudhatja meg a föld minden népe a huszonegyedik században, hogy nincs más Isten, csak az, aki nekünk, keresztyéneknek jelentette ki magát? Nyilván onnan, hogy látják rajtunk Isten áldását, megismerik rajtunk keresztül, hogy milyen jó az ő gyermekeinek lenni. Ehhez ma már nem elég hittérítőket kiküldeni más vallásúak közzé, ugyanis egy pár kattintással bárki megnézheti a világhálón, hogy amit hirdetünk, azt éljük is, vagy csak kirakat, dísz számunkra? Keresztyén országaink törvényei, szokásai, mindennapjai a krisztusi rendet mutatják? Gyülekezeti közösségeink híven tükrözik Jézus tanításait? Saját életünk mindenben azokhoz igazodik? Lássuk be: van megbánni, helyrehozni, újrakezdeni való dolgunk bőven. Adja Isten Szent Lelkének erejét hozzá ma is! Ámen.

"Izráel fiai ekkor azt mondták az Úrnak: Vétkeztünk. Tégy velünk bármit, ahogy jónak látod, csak ments most meg bennünket!" (Bír.10,15)

     Annyira jellemzően emberi magatartás mutatkozik meg az igében: az Istent elhagyó, nagy bajban levők kiáltanak szabadításért. Azok, akik Isten mellett élvezhették volna minden pillanatban a segítséget, mint rossz gyermekek hagyták ott az ölelő, védelmező karokat, és futottak neki a veszedelemnek. Amikor pedig már baj van, semmi nem számít: "tégy velünk bármit..." De még most, utoljára, ments meg! Bűnbánat, kétségbeesés és reménység együtt szólalnak meg ezekben a szavakban. Gonoszt tettünk ellened, de te, Urunk irgalmas vagy reményeink felett is, megmentesz, és jót teszel velünk Krisztus Urunk érdeméért. Ámen.

"Jézus Krisztus eljött, békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek." (Ef.2,17)

     Mindig hasznos tudni azt, hogy honnan jöttünk, és hová tartunk. Ha egyikről, vagy másikról megfeledkezünk, könnyen vakvágányra fut az életünk. Vannak olyanok, akik eleve vakvágányra váltanak jegyet azzal, hogy nem számolnak Jézus Krisztussal, figyelmen kívül hagyják tanítását, parancsait. Aki a múltjáról feledkezik el, kitörli életéből mindazt, amit békessége érdekében kapott Istentől, ezért vagy újra kell tapasztalnia, vagy elveszíti a lehetőségét is a megbékélésnek. Aki céljait, terveit Jézus Krisztus nélkül gondolja elérni, annak látóhatára végzetesen beszűkül, élete máról holnapra való bukdácsolás lesz. Jézus Krisztus eljött, és mindannyiunknak megadta a békesség lehetőségét. Éljünk vele. Ámen.

 "Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket... !" (Zsolt.67,2a)

Az áldás nagyon fontos dolog volt régebbi nemzedékek életében. Úgy értem, hogy például a szülői áldás nélkül szinte semmit sem lehetett csinálni egy ifjúnak. Ma azt mondanánk, hogy beleegyezik vagy egyetért valamilyen döntéssel a szülő, de régen ennek mélyen vallási jellege volt. A szülő Isten után az egyetlen láncszem, aki azért felelős, hogy az isteni áldást továbbadja.  Miért ne lenne ma is fontos ez az isteni áldás, hiszen ebből élünk akkor is, hogyha nem tudjuk ezt? A zsoltár az ároni áldást idézi és ezzel az aratási hálaadó énekből egy egyetemesebb dicsőítő ének születik. Áldást kér, de nem akármilyen áldást. Azt kéri, hogy mindenki ismerje meg a földön Isten útját és szabadítását. 

A hívő ember érzi, hogy minden Istentől van. Ebben a gondolatban erősödjünk ma is. Ha Ő áld bennünket, akkor előrelépünk az üdvösség útján, de előrelépünk a mindennapi életben is. Ha nem tekint ránk, akkor magunkra maradva csak selejt mindaz, amit létrehozunk. Ahogyan a zsoltáros fogalmaz: Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői  (Zsolt.127). Legyen kegyelmes hozzánk, mert egyedül nála van kegyelem, és nála van a szabadítás. Ámen. 

 "Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féld az Urat, és kerüld a rosszat!" (Péld.3,7)

Milyen jó, hogy minden reggel van fény, mert hajnal hasad, és felkel a nap. Milyen jó, hogy minden reggel van igei fény és útmutatás, mert Isten nem csak a testünket táplálja, hanem a lelkünket is. Minden reggel van jóra vezető szó. Olyan ez, mint amikor a gazda előhívja szolgáit, és kiosztja a napi feladatokat. A gazda bölcs és tudja, hogy mi vezet jóra. Így van ez velünk is. Három konkrét dolgot közöl: önmagad előtt ne legyél bölcs, féld az Urat, és kerüld a rosszat. 

Sok önjelölt van a mi világunkban, és sokan vélik úgy, hogy mindent tudnak és mindenhez értenek. Emiatt lett is sok probléma. Az istenfélelem rokona a szülők tisztelete, mert ebben a tiszteletben benne van, hogy van súlya annak, amit mondanak nekünk. Ha féled Istent, akkor súlya van mindannak, amit Ő neked mond. Aztán mindenki látja, hogy van rossz a világban. Mi magunk is okozunk rosszat magunknak és másoknak is. Ezekre figyeljünk ma fokozottabban. D. Bonhoeffer mártír lelkész szavait idézem a bölcsességről: "A bölcsesség nem azonos a tudással, az ésszel vagy az élettapasztalattal. A bölcsesség az az ajándék, amelynek segítségével felismered Isten akaratát az életed konkrét feladataiban." Ámen.

„Van-e olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését? Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad.” (Mik.7,18)

Bajunk van ezzel a kijelentéssel, mert nem tudjuk elképzelni, hogy létezik ilyen nagy kegyelem. Pedig létezik. Hallottam egy történetet, mely arról szólt, hogy valaki erőszakkal el akarta venni a birtokot. Sok pénzt ígért, de a birtokos nem engedett. Miután a bíróság döntött az ügyről, és megtarthatta birtokát, az illető felajánlotta a földjét teljesen pénz nélkül. Amikor megkérdezték, hogy miért gondolta így, azt mondta, hogy példaképpen van. Senki nem vehet el semmit erőszakkal. De szabad akaratból odaadom. Tessék, ott van, boldogulj vele! Ha ilyen kegyes lehet az ember, milyen kegyelmes lehet Isten?

Nos, Isten kegyelmének nagyságát nem tudjuk felfogni. Csak azért, mert a szövetségben ígéretet tett, megtartja szavát. Jöjj, bűnös ember, és kérj bocsánatot. Istennek fáj a mi eltévelyedésünk, keres bennünket, ne féljünk tőle, hanem legyen bizalmunk. Uram, Istenem, még számomra is van bocsánat? Bizonyára igen. Ámen.

 "(Az ég és a föld) elpusztulnak, de te megmaradsz." (Zsolt.102,27a)

Mielőtt félreértenénk az igét, hadd jegyezzem meg, hogy a megmaradás Istenre vonatkozik. Isten megmarad. A zsoltár egy egyéni panasz-ének, amolyan jeremiád, amelyben a személyes bajokat, sérelmeket és fájdalmakat sorolja föl az imádkozó. Hadd jegyezzem meg, hogy a gyógyuláshoz vezető úton már nagy dolog, hogy imádkozni tud. Tanuljuk meg ezt mi is. Az apostol mondja: Szenved-e valaki köztetek? Imádkozzék! ... Aztán az derül ki a zsoltárból, hogy egyéni életét nagy távlatokban képes szemlélni. Nem a nyomorult ember szólal meg, hanem a nagy közösség, Isten választott népének tagja. Az nem lehet, hogy Isten elfeledkezzen a Sionról meg minden egyébről. Vajon nem tehetné meg, hogy nekem, gyarló bűnösnek szabadulást szerezzen? Ő a Mindenható, aki mindent teremtett. Ő a hatalmas, aki a világmindenséget alkotta. Ő az, aki elküldte megváltásunkra egyszülött Fiát. Nem tehetné meg? A zsoltáros lelke megelevenedik bennünk is. Végre egy ember, aki nem a bálványokhoz, nem a látszat istenekhez, nem a kis istenhez imádkozik, hanem a Mindenható hatalmas Istenhez. Mert csak Ő segíthet. Az emberi lét múlandó a földön és örök a mennyben Isten által. Ő nem változik. Ámen. 

 "A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által." (2Tim.1,14)

Pál apostol tanítja az ifjú Timóteust, akit közösség vezetésével bízott meg. Az a nagyszerű az akkori tanítási módszerben, hogy a tárgyi ismeretek mellett, amelyek Jézus tanítására és a Szentírásra vonatkoznak, ott találjuk a mélyen emberi megközelítést is. Csodálatos, hogy milyen mélyen belelát az emberi lélek rejtelmeibe. Ott van egy megbízatás, ott van egy kincs, amelyet Isten adott. Te magad vagy felelős azért, hogy ez megmaradjon. Rajtad múlik, hogy a Szentlélek segítségével őrizd meg. Őrizd meg első szeretetedet, őszinteségedet, Istenhez való ragaszkodásodat, hitedet! Sokan ismerik Kosztolányi versét a Boldog-szomorú dalt. Ebben van megfogalmazva az egyik legnagyobb lelki fájdalom. Mindene megvan, mégis hiányát érzi valaminek. Elhelyezkedett a világban, és közben valamit elfelejtett. Lázasan keresgél: .... Hogy jaj! valaha mit akartam, Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, A kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban

S már nem vagyok otthon az égben. Találd meg a kincset újból, és őrizzed híven ma is! Ámen.

 "De akik szeretnek, (Uram,) legyenek olyanok, mint a felkelő nap ereje teljében!" (Bír.5,31b)

Debora és Bárák diadalénekében olvashatjuk ezt a verset. Az ellenség fölött való győzelem, Isten szabadítása indította őket dicsőítő éneklésre. Negyven évig nem háborgatta őket az ellenség. A Károli fordításban ezt olvashatjuk: akik téged szeretnek, tündököljenek mint a kelő nap az ő erejében! Mindannyian gyönyörködtünk egy-egy napfelkeltében akár a tengerparton, akár máshol. Csodálatos az, ahogyan egyre jobban megjelenik a nap és fokozatosan, már már szemnek nem elviselhető, ragyogását láthatjuk. Pontosan ilyennek írják le Isten szentségét, dicsőségét. Ő a mi világosságunk. Ha ránk tekint, akkor van áldás, ha pedig elrejti arcát, akkor ínség van. Hadd tudjunk így imádkozni:

"Istenem, mindenkor rád tekintünk, te tele vagy titkokkal. Világosítsd meg a szívünket, ahogy a napsugarak is beborítják körülöttünk a sötét földet. Add, hogy a te ragyogásod váljon láthatóvá rajtunk mindenkor, hogy akik nem ismernek még téged, általunk meglássanak!" Ámen. 

 "Itt vagyok, itt vagyok!" - mondtam a népnek, amely nem hívta segítségül nevemet. (Ézs.65,1b)

Az Édenkertben volt egy másik megszólítás is: (Ádám), hol vagy? Elrejtőzött az ember, mert tudta, hogy rosszat cselekedett. Azóta is ez történik: el tudunk bújni a kisújjunk mögé is, csakhogy ne találkozzunk Istennel. Tudjuk, hogy van elszámolnivalónk.  Aztán a csendet is felváltják sokan zenével, tévével, zajjal, valamivel, ami állandóan mormol csakhogy ne kelljen a csendben meghallani Isten szavát akár a lelkiismeret hangján keresztül sem. Az elzárkózás elidegenedést okozott mindig és a végén eljuthat az ember oda, hogy nem is keresi, de nem is meri megszólítani Istent. A magára maradt ember rejtőzködő Istenről beszél, és vallja, hogy ez nem az ember hibája, hanem Isten az, aki elbújt.

Látjátok, hogy mi az ember tragédiája? Az, hogy miközben Isten állandóan közeledik, miközben állandóan megmondja, hogy hol van - addig az ember számba se veszi az ő jelenlétét. Ma sincs más szabadulás, más gyógyír, csak az Isten áldott jelenléte. Remélhetjük, hogy ma megtaláljuk őt ismét a templomos közösségben és áhitatban. Ámen. 

"Jób így felelt az Úrnak: Eddig még csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban." (Jób. 42,5–6)

    Hétfőn reggel - ugyanezen a virtuális felületen - igéje által egy kérdést intézett hozzánk Isten. Olyan kérdést, amivel az ember régóta vívódik. A milliónyi emberi válasz közt bizonyára ott van a Jób felelete is: "Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál" (Jób 42,2). Sokszor komoly próbatételek, nagy fájdalmak, sok töprengés után juthatunk csak el addig, hogy Isten valósága több legyen puszta szavaknál és felületes ismeretnél. Több legyen, a testamentumoknál, őseink örökségénél. Több legyen, mint írott ige, a szélbe kiáltott próféciák, az igehirdetők ékesszólása, vagy dadogása. Amikor több lesz, mint kétes és tétova, távoli hírek, hogy Jóbbal együtt a vihar zúgásában is meghalljuk a Felséges hangját. Amikor nincs több ellenvetés, magyarázkodás, nincs perlekedés és számonkérés, csak Isten mindent betöltő hatalma és kegyelme. Akkor mi is mindent visszavonva gondoljuk át, és tervezzük újra az életet, mert immár színről színre látunk. Ezt kérhetjük ma is teljes hittel! Ámen.

"Hiszen megmentettél engem a haláltól, lábamat az elbukástól, hogy járhassak Isten színe előtt az élet világosságában." (Zsolt. 56,14)

 A van és a lesz alapvető kérdései életünknek. A jelen minden gondja és baja leköt, foglalkoztat naponként, a fennmaradó időt pedig rendszerint a jövő előkészítésével, megtervezésével töltjük. A múltra úgy véljük felesleges túl sok időt szánni, mert azon úgysem változtathatunk. "Ami történt, megtörtént" - igyekszünk megnyugtatni magunkat. Az Ószövetségi élettörténetek egyik jellegzetessége, hogy a jelennek van a legkevesebb jelentősége. Ennél jóval több figyelmet szentelnek a megtapasztalt eseményeknek, és a múltra alapozott, jövőre néző reménységnek. A zsoltáros látásmódja is ezt tükrözi. Dávid még életveszélyben, az ellenség, a filiszteusok fogságában van, de a Szabadító Isten közelségét, a megmenekülést mégis tényként kezeli. Sem a bezártságban átélt sötétség, sem a fogság bilincse, amely mozgásában korlátozza, nem terelheti el figyelmét a világosságról és az életről, melyet megígért Isten az Őt szeretőknek. Ez naponként élő reménység lehet számunkra is, Krisztus által. 

 Ámen.

"Mert amilyen bőséggel részünk van Krisztus szenvedéseiben, olyan bőséges Krisztus által a mi vigasztalásunk is." (2Kor. 1,5)

    Az a tapasztalatom, hogy a keresztyén kultúrában, a mulandóság tölti el, legfájdalmasabb érzésekkel, az embert. A természet évről évre ismétlődő mulandósága is melankóliával tölt el. Szeretteink, ismerőseink halála, pedig olyan végtelen fájdalmat idéz elő, amelytől néha évekig szenvedünk. Szenvedünk persze egyéb miatt is. Az elhamarkodott cselekedetek és szavak, a tévedések, hibák, a jóvátehetetlen bűnök miatt, de vigasztaló szavakra, együttérzésre gyászunkban számítunk leginkább. Különös az apostol megállapítása: Az Úrban, Krisztus által bőséges vigasztalásban lehet részünk, de a bőséges vigasztalódás előfeltétele az, hogy miként részesedünk - ha úgy tetszik, mennyire vagyunk érzékenyek, fogékonyak - Krisztus szenvedéseire. Emlékezzünk arra, hogy a mi egyetlen vigasztalásunk ma is az, hogy Krisztus Urunk "bűnben és gyászban" sem hagyott el minket. 

    Vigasztalódjunk hát, és áldjuk érte! Ámen.

"Hiszen nem istenek azok, akiket istenként készít magának az ember!" (Jer. 16,20)

 "A homlok erőteljes, a száj finom és lágy, a fénylő kijárat, a szem nyílt és mély, hozzá nem hosszú szakál, nazireus haj, ahogy mindezt megszoktuk. — Százszor így akartam én is, de a vésőm önkéntelen gyűlöletre mélyült, az emberiség pofát tolt elibém..." - mondja a Jézusfaragó ember Nyírő József novellájában. Az alkotó ember, - még a legkiválóbb művész is - csak az éppen aktuális világlátását, az elméletek, a divat, a trendek által megkívánt, elvárt "készítményeit" adhatja a világnak. A vívmányokban és eszközökben, innovatív tárgyainkban formát öltenek az álmok és nagyszerű elképzelések. Önmagunkat is formálva, alakítva száznál is többször próbáltuk megközelíteni az isteni, szellemi nagyságot és kudarcot vallottunk. Hiábavaló próbálkozások, az istenkészítő, a Jézusfaragó ember alkotásai, - akárcsak a novellában az ügyész szerint - bűnjelek csupán. Az akarat, a kiváló terv nem elég, az istenkészítő elméleteink mindig csődöt mondanak. Imádkozzunk, hogy az Élő Isten óvjon a hiábavalóságtól, és Krisztus legyen a mi békességünk. Ámen.

"Az én igém [...] nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghez viszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem." (Ézs. 55,11)

  Volt időszak - valamikor a szocialista propaganda fénykorában - amikor úgy tűnt, hogy a beszéd, a jelszavak még a fegyvereknél is hatékonyabbak. Hittük is, meg nem is, hogy a "nagy békeharc" kimenetelét nem a fegyverek, hanem az ideológia meggyőző ereje dönti el. Aztán kiderült, hogy még a beszédnél is hatékonyabb fegyver tud lenni mindaz, amit ma reklámként tartunk számon. 

 Ha Isten beszédének kellene reklámszöveget fogalmazni, a prófécia kijelentésénél aligha találnánk jobbat. "A jó bornak nem kell cégér" - tartja a szólás a kiváló minőségről. Isten beszédének azért nincs szüksége különösebb reklámra és népszerűsítésre, mert Isten igéje ma is sajátos minőséget képvisel a világban. Hatékonysága már a Teremtésben nyilvánvalóvá lett, sajnos sokszor mi is csak ezt érzékeljük belőle. Pedig ma sem hatástalan, annak ellenére, hogy mi sokszor hatástalanítani szeretnénk, "Istennek beszéde - továbbra is - élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél" (Zsid 4,12). Legyünk hallgatói és megtartói ma is! Ámen.

"Van-e valami lehetetlen az Úr számára?" (1Móz. 18,14a)

 Az elképzelések és tervek, sokunkat foglalkoztatnak. Kifejezetten bölcs dolognak tartjuk, ha valaki elegendő időt szán tervei alapos előkészítésére. A tervezésnek van egy olyan része is, amelyet a manapság népszerű pályázatok kiírásában kivitelezhetőségnek neveznek. Eszerint, nem elég nagyot álmodni, mert előfordulhat, hogy csalódva ébredünk, ha a csodaszép álom soha nem érhet valósággá. Ha elképzelésünk nagyszerű, ámde megvalósíthatatlan utópia. Isten örökkévaló terve, maga a valóság. Mégis kérdésesnek tartjuk sokszor, legfeljebb biblikusan mi is úgy említjük, hogy: "a reménylett dolgok valósága" (Zsid 11,1), amúgy meg a hihetetlen és elképzelhetetlen határát súrolja. Ha Isten ígéreteit, a természeti törvények összefüggéseiben szemléljük és értékeljük, akkor együtt nevetünk Sárával. Ha a kétely ennyire nem is nyilvánvaló, akkor is enyhe fenntartással csodálkozunk rá Isten tervére és ígéreteire. Ha ma is hinni szeretnénk Isten ígéreteit, akkor a kérdésre egyetlen helyes választ adhatunk, a mi Urunk ígéretét: "Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges." (Luk. 18,27) Úgy legyen! Ámen.