"Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!" (2Kor.6,2b-c)

Az időről van fogalmunk mindannyiunknak, de gyakran megtörténik, hogy az alkalmas időt nem tudjuk észrevenni. Azt, hogy vannak dolgok, amelyeket csak ott és csak akkor lehet elrendezni, ahol éppen vagyok. Lehet, hogy nem lesz több alkalmam. Tapasztalat alapján különböző gyakorlatok alakultak ki, amelyek éppen erre az alkalmas időre figyelmeztetnek az élet minden területén. A Biblia tanítása a legkomolyabb kincsre, az üdvösségre utalva figyelmeztet: el lehet veszíteni az alkalmas időt, le lehet késni valamiről, kimaradhatok az üdvösségből, hogyha ezt nem ragadtam meg. Isten szól hozzánk, és az a pillanat számít, amikor az emberi szívben megszületik a döntés Isten mellett. Tied akarok lenni, Uram! Add, hogy felismerjem az alkalmas időt, az üdvösség napját! Ahogyan énekünk is megfogalmazza: Ma még lehet, ma még szabad. Borulj le a kereszt alatt! Ámen.

"Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!" (2Kor. 13,13)

   Kegyelem, szeretet és közösség. Három fogalom amelyekben összefoglalható a keresztyén hit lényege. A szentháromság-tan nem csak magyarázható, de még akár érthető is lehet számunkra. A keresztyén hitnek mindenekelőtt az ad értelmet, hogy hiszünk Jézus Krisztusban. Nemcsak az egykori csodákban, nem csupán az Ő tanításának bölcsességében, hanem mindenekelőtt abban, hogy "Isten üdvözítő kegyelme" jelent meg, öltött testet az Úrban. A kegyelmet nem érdemeltük ki, semmivel nem szolgáltunk rá, Isten a "napról-napra növelt tartozásunkat" Krisztusért engedte el. Isten szeretete testesül meg a kegyelemben. Vélt és valós érdemeink, leghelyesebb cselekedeteink, legjobb szándékaink révén nem vásárolhatunk kegyelmet, ahogy örök életet, vagy egészséget, bölcsességet sem vásárolhatunk pénzen. Végül pedig, a közösség sem jön létre csak úgy magától. A megváltottak, a kegyelmet nyert bűnösök, vagyis mi, csakis a Szentlélek Isten ereje által juthatunk igazi közösségre Istennel és egymással. Kérjük ma is hittel, és szolgáljunk Istennek örömmel. Ámen.

"[Az Úrban] ti is együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által." (Ef. 2,22)

    Az "ép testben, ép lélek." - jelszavával rendszerint alaposan kifárasztott a tornatanárunk. Óra után fáradtan élcelődtünk magunk közt és kicsavartuk az ókori szállóige szavait ilyenformán: "ép testben, én ép, hogy élek." Aztán a fáradtságunk pillanatok alatt elmúlt, ha izomlázunk lett, az sem tartott örökké. Felnőtt fejjel viszont sokszor gondoltam hálával egykori tanárom következetességére, ugyanis építőnek és hasznosnak bizonyult a sok fárasztó mozdulatsor. Pál és a többi apostol, az Úr tanítványainak munkája, építő szolgálata, nyomán közösségek, gyülekezetek épülnek és növekednek a hitben. A megfeszített Krisztust hirdetik. A kereszten megtöretett test esetében lehetetlennek tűnik ép testről beszélni és ezzel biztatni a hallgatókat, hogy bízzanak és higgyenek az Úrban. Krisztus feltámadása viszont lehetővé tette, hogy amint az Ő dicsőséges testének temploma megépült, úgy épüljenek hitben, reménységben és szeretetben a hívők. Ma erre buzdít minket is. Épüljünk együtt a Lélek által az Úrban, éljünk benne és éljünk általa. Ámen.

"Kivisz a világosságra, és gyönyörködöm igazságában." (Mik. 7,9c)

 Jézus gyakran beszélt példázatokban. A tanítványoknak elmondott történetek önmagukban is érdekesek voltak, de az igazsághoz az vitte közelebb a tanítványokat, ha megértették a szavak rejtett üzenetét, a példázat igazi értelmét. Olykor mi is zsonglőrködünk a szavakkal. Ha nem akarjuk, hogy mindenki hallja és értse mondanivalónkat, suttogóra fogjuk hangunkat, vagy burkoltan, képletesen fogalmazunk, abban bízva, hogy akinek szól az hallja és érti. Nagy-nagy félreértések is származnak ebből. A homályosan megfogalmazott üzenet nem mindig visz közelebb az igazsághoz. Jézus érzékelte, hogy a tanítványainak mikor van szüksége arra, hogy egy-egy példázat igazi üzenetét megértsék és ezért megmagyarázta. Azt olvashatjuk, hogy mennybemenetele előtt megnyitotta a tanítványok értelmét, "hogy értsék az Írásokat" (Luk. 24,45). Hinnünk kell, hogy az Úr ma is nyitott értelmet ajándékoz azoknak, akik Őt hallgatják. Kivisz a világosságra, mi pedig gyönyörködünk igazságában. Ámen.

"Káléb ezt mondta Józsuénak: Társaim... megrémítették a nép szívét; én azonban hűségesen követtem Istenemet, az Urat." (Józs. 14,8)

    Gyarló az ember. Azt szeretné, ha kitartó munkáját, igyekezetét, hűségét, teljesítményét mindig siker koronázná. Az iskolától, kitűnő bizonyítványt. A munkahelyen, hivatásában a teljesítményéhez méltó bérezést és elismerést. 40-45 év hűséges szolgálat és fáradozás után méltányos nyugdíjat várunk. Mert "méltó a munkás a maga bérére".

  Káleb és Józsué találkozása sokkal több, mint két veterán találkozója, 45 év elteltével. Több, mint a Kánaánba küldött felderítők történetének nosztalgikus felidézése. Isten tanácsára, Mózes tizenkét embert küldött ki, akik visszatérve beszámoltak a népnek. Némelyek "...megrémítették a nép szívét", csak ketten hittek Isten tervében, a vállalkozás sikerében. Józsuét már többre bízta Isten. A választott nép vezetője lett. Kálebről viszont semmi hír, egészen addig, amíg Józsué elé nem áll, az emberileg jogos igényével, hogy a Hórebet kérje örökségül. Erejére, bátorságára, hűségére hivatkozik, majd azt mondja: "Talán segít az Úr!"
   Gyarló az ember. A siker elsődleges feltétele nem a mi igyekezetünk, hanem Isten áldása és kegyelme. Kérjük hittel és legyünk hálásak érte! 

   Ámen.

"Mert megbánhatatlanok az Isten ajándékai és az ő elhívása." (Róm 11,29)

    Történt egyszer, hogy gyermekeink közös ajándékot kaptak. Bíztunk abban, hogy a közös játék örömében feloldódik a szokásos huzavona, megszűnik a birtoklási vágyból fakadó, folyamatos enyém vagy tied vita. Tévedtünk. Kissé csalódtunk is. Bántott, hogy rosszul mértük fel a helyzetet és magunkba megfogadtuk, hogy még egyszer nem követjük el ugyanazt a hibát. Nincs több közös ajándék. Aztán mindez megismétlődött megint. Az ajándék volt az oka? Az ajándékozó döntött rosszul? Bizonyára nem. Ugyanez a történet az ajándéktól és az ajándékozótól függetlenül ismétlődik meg az érettebbnek vélt felnőttek életében is. Elég egy közös örökség, néhány tárgyi emlék és máris érdemeket sorolunk, hogy kit miért illet több. Pál apostol, Isten legnagyobb ajándékára, az emberekkel kötött szövetségére utal. Az örök Isten minden emberi gyarlóság ellenére sem bánta meg, és nem vonta vissza a választott népnek és az újszövetség népének adott ajándékait. Elhívása ma is érvényes. Tudunk-e hálásak lenni érte krisztusi szeretetben? Ámen.

"Történt egyszer, hogy [Jézus] valahol imádkozott, és mikor befejezte, így szólt hozzá egyik tanítványa: Uram, taníts minket imádkozni..." (Lk. 11,1)

    Az igazán tehetséges fényképész mindig elkapja azt a pillanatot, amit érdemes megörökíteni. Vannak ihletett pillanatok az emberi életben is. Olyan különleges, egyedi élethelyzetek, amikor pontosan azt tesszük, azt mondjuk, amit kell, amire szükség van. Az a tapasztalatom, hogy igazából nem túl gyakoriak az ilyen esetek. Éppen ezért válnak igazán értékessé. Az evangéliumokban feljegyzett történetek nagy része ilyen. A történetek szereplői pontosan azt mondják, azt kérdezik, amire ma is kíváncsiak vagyunk. A Szentlélek által vezetett tanítvány nem azt kérdezi, hogy mi kell az igazán jó imádsághoz, milyen összetevőkre van szükség, hogy meghallgatásra találjon. Pontosan arra kéri Jézust, amire igazán szükség van. Egyszerű kérésnek tűnik: "Uram taníts minket imádkozni...", ám az, hogy mennyire ihletett kérés volt, semmi nem bizonyítja jobban, hogy az Úr imádsága azóta is egyetemes könyörgése a keresztyén világnak. Istennek legyen hála érte. Ámen.

"Istenünk, ha kiárasztod Lelkedet, élet támad, halleluja! Új teremtés jön létre, megújul a földkerekség, halleluja!" (Zsolt. 104,30)

   A Teremtés lenyűgöző csodáival lehetetlen betelni. Az emberi élet - a "hetven, vagy ha feljebb nyolcvan esztendő" (Zsolt 90,10b) - kevés, hogy mindent felfedezzen, megcsodáljon ezen a teremtett világon. Legtöbbször még a szemhatáron belül lévő világról, közvetlen környezetünkről is nagyon felületes ismeretünk van. Ha a létezőkről - ez a "ha" nagyon hangsúlyos az igében is - csak rész szerint van ismeretünk, akkor mit tudunk-e kezdeni azzal, amit a zsoltár, illetve próféciák is új teremtésnek neveznek. Van-e olyan fogódzónk, amely által az emberi értelem a megújuló földkerekséget, a természeti törvényeken is túlmutató életet megérthetné. Bethlen Gábor fejedelmünk hitvalló szavait kissé anyagi nézeteinkhez igazítva - Bizonyára semmi, semmi nincsen! HA - csupán a magunk értelmére támaszkodunk valóban nincs. Viszont - HA - Isten Lelkét kiárasztja. HA - a Szentlélek a teremtett világgal együtt minket is megújult életre kelt, akkor áldott lesz életünk, hogy dicsérjük az Urat örökké! Halleluja! Ámen.

"[A Szentlélek,] akit kitöltött ránk gazdagon Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek." (Tit 3,6–7)

  Pár éve nagyon érdekesnek találtam Paul Watzlawick pszichoterapeuta, "A helyzet reménytelen, de nem súlyos" című könyvét. Különösen a szerző módszerét, amellyel a folyton boldogságot kereső embert, abszurd módon a boldogtalanság útvesztőin keresztül próbálja célba juttatni. Az abszurd utazásnak, az igazi célja nem is a megérkezés, hanem az a tapasztalat, az a felismerés, hogy a reménytelen helyzetekben is erőt kaphatunk a következő lépéshez. A keresztyén ember reménysége Isten kijelentése, mely szerint: "...azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson." (1Tim. 2,4) Ebben nem sok haszna van sem igyekezetünknek, sem a törtetésnek, sőt legjobb cselekedeteinknek sem. Isten szeretetének, a Krisztus Jézusban megjelent, üdvözítő kegyelemének, és a kitöltött Szentléleknek viszont fontos szerepe van. Ünnepeljük és áldjuk ezért ma is, hiszen: "Az Úr Lelke betölti a földkerekséget, igéjével megvilágosít mindeneket, semmi sincs rejtve előtte, halleluja!" Ámen.

Áldott Pünkösd ünnepet kívánunk!:

Bancea Gábor

Hegyi István

Simon Attila

Szatmári Elemér

lelkipásztorok

„Uram, te vagy az Isten, és igazak a te ígéreteid.” (2Sám 7,28a)

Különböző élethelyzetekben hangozhat el ez a hitvallás. Lehet annak az embernek a kijelentése, aki sok mindenben kereste a segítséget, a megtartást és végül felismeri, hogy az Úr az Isten és igazak az ígéretei. Annak az embernek az ajkáról is elhangozhat, aki átéli az Úr ígéreteinek a beteljesedését. De lehet, ahogyan Dávid is elmondta ezt imádságában, annak az embernek a bizonyságtétele, aki csak vár az ígéretek beteljesedésére, de már tudja, hogy az Úr az Isten és az ő ígéreteire bátran ráhagyatkozhat, mert az Úr ígéretei igazak. Életünkben mindig van, amire várjunk. Ezeket a váradalmakat imáinkban megosztjuk a mi Krisztusunkkal. Ő pedig azt ígérte, hogy amit hittel kérünk, azt meg is adja nekünk. Így mi is nyugodtan magunkévá tehetjük ezt a hitvallást. Legyen bármelyik élethelyzetben részünk, jó és helyes dolog ezzel a bizonyságtétellel megszólítanunk a mi Urunkat! Ámen.

„Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jak 5,16b)

Annak aki dolgozni akar, tevékenyen akar élni, minden nap nagy erőre van szüksége. Egy kiadós reggeli, reggeli kávé, futás, edzés mind hasznos lehet, hogy lendülettel és erővel fogjunk hozzá feladatainkhoz. Isten szava által azonban az imádságot ajánlja, mint erőforrást. Ha azonban az imádság feltételeire gondolunk, talán lelombozódunk. Igaz ember? Buzgó könyörgés? Tudjuk, nem vagyunk igaz emberek és sokszor az imádságunk is egy mondat vagy csupán néhány perc. Lehet így számítani a nagy erőre? Ha Isten elé állunk imádkozva, álljunk Krisztus mögé, akiért minden bűnünket megbocsátja Isten, így megigazulva, nem hosszan, de hittel és kitartóan fohászkodjunk a mi Istenünkhöz nagy erőért. Tudva, hogy nem érdemlünk segítséget, mégis úgy kérve, mint akik meg vagyunk győződve róla, hogy a mi szerető Atyánk megadja nekünk. Hát így imádkozva, nagy erővel végezzük el mai feladatainkat. Ámen.

„Jöjjetek, áldjátok az Urat, a ti Isteneteket örökkön örökké! Áldják dicső nevedet, amely magasztosabb minden áldásnál és dicséretnél!” (Neh 9,5)

Rengeteg lehetőséget, alkalmat, összejövetelt hirdetnek manapság, főleg, hogy enyhítenek a járványügyi szabályokon. Egyre több családi és baráti összejövetelre nyílik meg a lehetőség. Meghívások, felhívások hangzanak el: jöjjetek, gyertek el. Nehémiás korában is korlátozások megszűnésének örvendhettek az emberek. A választott nép a babiloni fogságból hazatérhetett, hogy szabadon éljen. Ekkor hangzik fel a meghívás, felhívás: jöjjetek, áldjátok az Urat, a ti Isteneteket. Izrael fiai pedig elfogadták a meghívást, a felszólítást és áldották az Urat együtt. Ma is szól a hívás: jöjjetek áldjátok az Urat, a ti Isteneteket! Vannak, akik hallják és elfogadják, vannak, akik hallják, de nem tartják fontosnak és vannak, akik meg sem hallják. Ezért nagy feladat, hogy legyenek, legyünk, akik ezt a hívást tolmácsoljuk Krisztus népe és a világ felé. Van az a próbatétel, ami ráébreszti az embert az Isten szeretetére és hatalmára. A babiloni fogság a zsidó népnek mindenképp az volt... Ámen.

„Hálaadással énekeljetek szívetekben Istennek.” (Kol 3,16)

Az ige felszólításának nem mindig lehet engedelmeskedni - gondoljuk. Van ugyan, hogy amikor rendben mennek a dolgaink, szép és áldott napunk van, valóban eszünkbe jut egy hálaadó ének és egész nap azt halljuk bensőkben felcsendülni. Akár dúdoljuk is, szinte önkéntelenül. Sokszor azonban az életkörülmények, a ránk szakadó feladatok, a napi rohanás közben még fellélegezni sem tudunk, nem hogy hálaadó éneket énekelni szívünkben Istennek. Istennek! Ez a kulcsszó, és máris újra gondolhatjuk az ige felhívását. Ha Istenre figyelünk, munkájára és jelenlétére életünkben, hiszem a legínségesebb időkben és a legsűrűbb napokban is találunk okot a hálaadásra. Ha áthelyezzük a súlypontot magunkról, az Úrra, megváltozik a hangulatunk. Keressük ma is az okot, hogy szívünkben felcsendüljön Isten felé a hála dallama. Ámen.

„És amikor [Jézus] asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték…” (Lk 24,30–31)

Csodálatos tapasztalat, amellyel megajándékozta az emmausi tanítványokat az Úr. Megnyílt a szemük és felismerték az Úr Jézust. Ott ült az asztaluknál, beszélgetett velük, Az, aki legyőzte az ember legnagyobb ellenségét, a halált. Milyen jól tették azon az estén, hogy kérték a számukra akkor még ismeretlent, hogy maradjon velük. Jézus jelenléte a szomorúságukból, elkeseredettségükből, reménytelenségükből kiemelte őket és örvendező, boldog emberekké váltak. Ez a csodálatos tapasztalat azóta megsokszorozódott, mert Jézus Krisztus a maga jelenlétét ajándékozza nekünk. Milyen jól tesszük ezen a reggelen, hogy mi is kérjük, a számunkra már jól ismert Urat: Maradj velünk, Urunk! Nyisd meg a szemünket, hogy ismerjük fel ma is jelenléted csodáját. Bár lenne miért szomorkodni, a világ szolgáltat okot arra, hogy elkeseredjünk, de te tégy minket örvendező, boldog emberekké. Ámen.

 "Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést." (1Kor.3,6)

     Azt hiszem,  hogy Pál apostol nem valamiféle kötelező szerénységből írta ezeket a szavakat. Ő komolyan gondolta, hogy az általa elvégzett munka csak részben járult hozzá a sikerhez. Nézem ezt a mi világunkat, hányan törnek babérokra, és milyen sokszor bármi áron. Milyen sokan fogadják az ünneplést, a sikerrel járó elismerést, mintha az eredmény egészen az ő érdemük lenne. Milyen kevésszer hangzik el, hogy "Isten adta a növekedést", és szinte sohasem az, hogy "ne engem ünnepeljetek, hanem Istent dícsérjétek!". Holott egyházunk, nemzetünk, mi mindannyian akkor fogunk előre lépni, amikor nem önmagunké, vagy valamely kiváltságosaké, hanem egyedül Istené lesz a dicsőség. Ahogy reformátor eleink egyházunk tartópilléreként megfogalmazták: Soli Deo gloria! Ámen.

„Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (Zsolt 90,10)

A sokat hallott és ismert üzenet valóban életünk mulandóságára emlékeztet, amit jó lenne, ha nem hagynánk figyelmen kívül, mégis gazdagabb ennek az igének a mondanivalója. Hiszen az életünknek van ideje, azaz van időnk. Ma reggel is hálát adhatunk, azért, hogy felkelhettünk. Élünk és fáradozhatunk. Fáradozhatunk szeretteinkért és mindazokért, akik felé felelősségteljes élettel ajándékozott meg az Úr. Igaz, hogy rohannak a napok, az évek, de mi úgy tekinthetünk ezekre, mintha repülnénk. Mert Isten sasszárnyakon hordoz, minket. Felemel, hogy távolabbról szemlélve az életünk eseményeit, láthassuk és észrevehessük az egymásba fonódó munkásnapok között az életünk boldog, örömteli perceit. Ma vasárnap van, az Úrral és egymással tölthető idő ajándéka. Ma sok helyen hitvalló sereg ad hálát annak a Krisztusnak, akinek jóvoltából nem csak földi életidőnk lehet, hanem részünk lehet az örökkévalóságban. Adjunk hálát a mi Urunknak életünkért! Ámen.

"Jó csendben várni az Úr szabadítására." (JSir.3,26)

     Úgy mondják, hogy a várakozás  ideje a legnehezebb az ember számára. A bizonytalanság, a kétség és reménység egyvelege teszik sokszor elviselhetetlenül hosszúvá a várakozás idejét. Ilyenkor szinte lehetetlen nyugton maradni, semmi sem tud lekötni, mert a gondolatok szüntelenül a jövőt akarják megrajzolni. Hogyan lehet akkor csendben várni az Úr szabadítására? Csak úgy, ha meg vagyunk győződve arról, hogy bármi lesz is, az a javunkat szolgálja. Ha a várakozásom nem elvárás, hanem nyitottság az iránt, amit az Úr készített számomra. A csendes várakozás a lélek derűje, felszabadulása minden megkötés és elvárás alól. Szívem csendben az Úrra figyel... Ámen.

 "Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt..." (Jel.19,6–7)

     Álmos, esős kora reggelen, munkába, iskolába menet, tengernyi gonddal, feladattal a vállunkon megszülethet-e ez a szó a szánkban: "halleluja"? Mikor alkalmas az idő, a hely, a körülmények arra, hogy ujjongásban törjünk ki? Ha fel kellene sorolni, mit tartanánk elengedhetetlen feltételnek ehhez? Milyen hosszú lenne a lista, mennyi panasz kerülne rá? Igazából pedig egyetlen feltételnek kellene teljesülni: terheinket, gondjainkat hittel, bizalommal Isten lábai elé tenni, elhinni, hogy csak annyit kell vállalnunk, amit elbírunk, sőt, amit szívvel-lélekkel, örömmel végzünk. Ne a körülmények határozzák meg, hogy érezzük magunkat, hanem a mi Istenünk jelenléte töltsön el örömmel, ujjongással minket! Ámen.

 "Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát? Így válaszolt nekik: Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek..." (ApCsel.1,6–8)

     A mai ünnep központi élménye a Feltámadott nyilvánvaló  távozása a földi keretekből. Ám van egy kevésbé szembetűnő, mégis meghatározó üzenete ennek az ünnepnek: tudnunk kell elengedni bizonyos kérdéseket, amelyek nem tartoznak hatáskörünkbe. El kell fogadnunk, hogy nem minden a mi dolgunk. A másik oldalon pedig el kell fogadnunk, hogy mindannyiunknak van dolga ebben a földi életben. A két véglet között kell megtalálnunk önmagunkat, helyünket a világban, Isten árnyékában (a tegnapi ige) örömmel szolgálva azt, amire ő rendelt bennünket. Megváltónk ehhez erőt ígért, és adott is Szentlélek által, egyben meghatározva azt is, hogy mindannyian az evangélium hirdetői legyünk. Áldás, békesség, öröm legyen küldetésünk betöltése! Ámen.

 "Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!" (Zsolt.91,1–2)

     Hol van a Felséges rejteke? Miért jó a Mindenható árnyékában pihenni? Aki erre a két kérdésre nem tud biztos választ adni, az nem is keres oltalmat Istennél. Helyette inkább a maga eszközei és lehetőségei révén igyekszik magának, családjának a lehető legjobbat biztosítani munkával, pénzzel, ügyeskedéssel, mikor mire van éppen szükség. A legtöbben talán a középutat keresik a "segíts magadon, Isten is megsegít" elve alapján. Megszerzett, felépített biztonságukat - a jól végzett munka tudatában - Isten oltalmába ajánlják. Igénk arra irányítja figyelmünket, hogy jól gondoljuk végig, mennyit merünk rábízni Urunkra, és mennyi az, amit foggal-körömmel megszerezni és megtartani akarunk. Ki-ki maga kell megtalálja helyét Isten közelében. Ámen.  

"Imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait!" (Jel.14,7)

     Nem is olyan könnyű engedelmeskedni ennek a felszólításnak. Először is, annyira átértékelődött (vagy inkább értékvesztetté lett?) az "imádat", hogy mielőtt elkezdenénk, mindenképpen érdemes alaposan végiggondolni, mi minden tapad rá, fűződik hozzá, aminek valójában köze nincs a Teremtő-teremtett kapcsolatához. Másodszor pedig érdemes végiggondolni, hogy miért is tartjuk imádatra méltónak Istent? El lehet persze mondani egy imádságot úgy is, hogy oda sem figyelünk, és ez is több a semminél. De biztosan megéri pár pillanatig megkeresni emlékeink, érzéseink között, hogy mi volt az, amikor átéltük Mennyei Atyánk irántunk való szeretetét, amikor ott voltunk a lábainál, vagy a tenyerén. Egész napunkat, minden gondolatunkat áthangolja, Isten felé fordítja, ha így imádjuk őt. Ámen. 

 "Krisztusban van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve." (Kol.2,3)

    "Krisztusban van a bölcsesség és ismeret..." Ez a kijelentés figyelmünket, értelmünket Megváltónk felé irányítja. Mint tiszta forráshoz, őhozzá kell fordulnunk, ha életünk kérdéseire választ keresünk. "Krisztusban van a bölcsesség és ismeret minden kincse... " Ez a kijelentés már azt is meghatározza, hogy ő rajta kívül nem érdemes válaszokat keresnünk, mert amit találhatunk, az mind csupán értéktelen, múlandó vacak. "Krisztusban van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve." Mint minden kincs, ez is rejtett előttünk. Nem hever mindenhol karnyíjtásnyira. Meg kell dolgozni, vagy akár meg kell szenvedni érte. De ez az egyedüli kincs, ami megér bármilyen fáradtságot, vagy szenvedést. Kérjük Istent, hogy ha csak lehet, ne teljen el ez a napunk sem hiábavaló kereséssel. Ámen.   

"Az Úrnak félelme az ismeret kezdete..." (Péld.1,7)

     A megismerés elfogadást és befogadást jelent. Még a rosszat is el tudjuk fogadni, ha már megismertük. A bizonytalanság, az ismeretlen mindig sokkal nagyobb félelemforrás, mint az, amit már megismertünk. Isten a megismerhető világ fölött áll, ezért sokak számára akár egy életen át ismeretlen marad. Akinek a lelke nem nyílik meg legalább az Úrnak félelmére, elveszíti a lehetőségét is annak, hogy Isten szeretetébe belesimulhasson. Ezért elengedhetetlen a gyermekek tanítása az istenhitre, mert ők még nyitottak minden megismerhető felé. Felnőtt korban már komoly megrázkódtatások kellenek, hogy kizökkenjen az egyén az istenismeret nélküli életvitelből. Mindannyiunk számára áldott alkalom kínálkozik ma is az Úr félelmére és megismerésére. Éljünk vele, és általa! Ámen. 

"Mert az Isten országa közöttetek van!" (Lk.17,21b)

A szolgálatuk kezdetén Jézus azt mondta tanítványainak, hogy menjenek prédikálni ezt mondván: Térjetek meg, mert elközelített Istennek országa. Jézussal Isten országának minden tekintélye, ereje és hatalma nyivánvalóvá lett azzal, hogy megmutatta "élő adásban", hogy a vakok látnak, a sánták járnak és a szegényeknek hirdetik az örömhírt: szereti Isten ezt a világot. Erőteljes üzenete van az igének: szerezzünk tudomást róla, vegyük észre, hogy Isten országa közöttünk van. Járhatsz felemelt fővel, mert Istennek engedelmeskedsz. Cselekedhetsz szeretetből, mert Isten a szeretet. Gyógyíthatod a beteg világot, mert Ő a mi gyógyítónk. Reménykedhetsz sokszor reménytelenség ellenére, mert tőle nyersz erős hitet. Mindez csak azért lehetséges, mert Krisztus által elhozta hozzánk, amit olyan rég elveszített az ember: az örökélet valóságát, Isten jelenlétének megtapasztalását. Erősödjünk a hitben ma is. Ámen. 

"Te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem." (Zsolt.25,5)

Hogyan vezet Isten az ő Igéjével, Szentlelkével, ihletésével? Milyen lehetőségei vannak az embernek az élet útján? Hogyan találja meg az igaz utat? Olyan kérdések, melyek ma is választ várnak. A zsoltáros egy örök emberi kérdésre kíván választ adni. Tanít arra, amit mindannyian tudunk, hogy zarándokok vagyunk ebben a világban, és gyakran elbizonytalanodunk, gyakran eltévesztjük az irányt. Emberek, tanácsadók, divatos eszmék nem adnak kellő felvilágosítást. Az ember rájön, hogy minden tanács homályos. Ezért imádkozik így: Utaid, Uram, mutasd meg! Csak Isten tudja megmutatni a helyes utat, és csak ő tud vezetni az örökkévalóság útján. Megmutatja a helyes utat, és vezet, mert Ő a mi Pásztorunk. Legyünk ma hálásak azért, hogy általa mindenünk van, vezet az úton. A reménység ne vesszen el belőlünk, mert sokszor megtapasztaltuk már, hogy egyedül Ő szabadíthat meg. Ámen.  

 "Mindenki várakozva néz rád, és te idejében adsz nekik eledelt. Kinyitod kezedet, és megelégítesz minden élőlényt kegyelmesen." (Zsolt.145,15-16)

Az idén később tavaszodtunk, és ez sok szempontból befolyásolt mindenkit, úgy fizikailag, mint lelkileg. Nagyon vártuk. Aztán hirtelen elénk szépült a gyönyörű sárga virágos rét. Napról napra gyönyörködhetünk abban, hogy az élet győz. Nekünk hálát kell adnunk azért, hogy minden hibánk ellenére, amivel ártunk a környezetünknek és világunknak, Isten fenntartja és meggazdagítja azt. Kinyitja kezét, és bőségesen ad. Fogadjuk hálás szívvel.

"Életnek alkotója, köszönünk mindent, amit tőled kaptunk, az enni-  és innivalót. Nem csak a szükséges időben, hanem mindig van mit ennünk. Az élelmünk nemcsak a jóllakáshoz elég, hanem még felesleg is marad. Óvj meg minket a telhetetlenségtől." Ámen.

 "Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet." (Mt.5,5)

Kik a szelídek? Mit jelent az örökség? Én magam hol vagyok ebben a történetben? Gyorsan jönnek az ilyen és hasonló villámkérdések, és a kérdésekre válaszolnunk kell. Van, amit értünk, és van amit nem tudunk felfogni. Jézus hatalommal és tekintéllyel tanított, és mindenki aki hallotta érezte szavainak súlyát. Elmondta, hogy az ő királysága nem e világból való, de említi a földet, amit szintén örökölni lehet: én magam vagy gyermekeim, aztán a következő nemzedék. Életünk egyik lényeges szakasza itt a földön zajlik. Itt dől el az Isten országához való viszonyulásom. Döntéseimmel kincset gyűjthetek a mennyben. Igazodhatok Isten akaratához. De azt is megengedi Isten, hogy e földön megláthassam fiaimnak fiait, mert ezt ígérte az alázatosoknak. A szelídség egy sokak által félreértett fogalom. Azt mondanánk, hogy puhány, alamuszi, pedig nem. Mózesről és Jézusról is olvassuk, hogy szelíd lelkűek voltak. Aztán azt is olvassuk, hogy Mózes összetörte a kőtáblákat,  Jézus ostorral űzte ki a kufárokat a templomból. Szelíd az, aki gyalkorolhatná hatalmát, de nem teszi, visszaélhetne pozíciójával, de nem teszi. Közben arra figyel, amit Isten mond. Van egy mély nyugalom a lelkében, hogy Isten látja. Áldott légy, Uram! Ámen. 

"Amikor kiáltottam, meghallgattál engem, bátorítottál, lelkembe erőt öntöttél." (Zsolt.138,3)

A legtöbb magyarázó szerint ez a zsoltár a babiloni fogság idején keletkezett, mégpedig akkor, amikor Cyrus rendelete megjelent, hogy neki parancsolta az Úr, hogy építse meg a romokat Jeruzsálemben. Mindenkit, aki az Úrhoz tartozott, hazaengedtek. (2Krón.36) Nem volt hiábavaló a kiáltás, mert Isten meghallgatta, és szabadítást küldött. Mély történelmi tapasztalatok biztosítanak bennünket arról, hogy nincs hiábavaló kiáltás, nincs hiábavaló imádság. Az is elgondolkodtat, hogy az emberi kapcsolatainkban is így van. Ha valaki segítséget kér, ha valakit meghallgatunk, akkor nagyon hálás tudd lenni. Azért, mert ez bátorítás, lelki feltöltődés. Tapasztaljuk meg azt ma is, hogy nem hiába imádkozunk, adjunk hálát Istennek. Ezek után pedig mi magunk legyünk meghallgatói, bátorítói azoknak, akiknek erre szükségük van. Ámen.  

"Jézus (...) meglátott egy embert a vámszedő helyen ülni, akit Máténak hívtak, és így szólt hozzá: Kövess engem! Az felkelt, és követte őt." (Mt.9,9)

Ismerjük a bibliai történeteket, amelyek arról szólnak, hogy Jézus tanítványokat hívott el a misszióra. Tanította őket, kiküldte őket, hogy megtapasztalhassák Istennek erejét, és hirdessék a szeretet evangéliumát. Ezek az emberek hozzánk hasonló emberek voltak, mindenki a maga mesterségét, hivatását folytatta akkor is, amikor Jézus keresztezte életútjaikat. A találkozás mindig élet-újulást is hozott. Valami mélyről származó, a Lélek által megsejtett, elvesztett dologra, kincsre találtak. Na, ez az! Jézus tekintéllyel szólt, és ezt megérezték. Rád van szükségem, Uram, az életem így nyerhet igazi értelmet, te hozol békességet, te vezetsz utamon, te oltalmazol, te tanítasz és te gyógyítasz engem. Te vagy a Megváltó! Bárcsak észrevenném helyemen, hogy szólítasz, és én bátran felelném neked mindig: Követlek, Uram! Ámen.

 "Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett, és jobbja szabadulást szerzett!" (Zsolt.98,1)

Ezt a zsoltárt a kultuszban a mindenható Isten trónfoglalása kifejezéseként énekelték. Ide új ének kell a régi helyett: az Úr uralkodik, és ma, ha nem látszik ez a valóság a bűn miatt, lélekben azért fel kell emelkedni erre a hitre. Beköszönt az igazságosság és a béke. Eltöröl minden könnyet, nem lesz kiáltás, nem lesz fájdalom. Az Úr uralkodik. Nem kell ennél nagyobb vigasztalás és erősítés senkinek. Ma ugyanezt tapasztalhatjuk meg a templomainkban. Egy szívvel és lélekkel imádkozunk és énekelünk. Minden bajunk ellenére a hálaadás ott van szívünkben a megváltásért.

Cantate vasárnapja van, Anyák napja van. Mennyi mindenért hálát kell adnunk ma. Csodákat tett és csodákat tesz azzal, hogy nem mondott le a világról. Hogy édesanyák vannak, hogy vállalják az új élet ajándékát. Csoda, ahogy egy tehetetlen gyermek felnőhet. Csoda, hogy édesanyja feláldozza magát, ha kell. Csoda, hogy az élet nagyszerű ajándékát, mi emberek Isten által megtapasztalhatjuk. Adjon ma Isten hálás szívet nekünk minden jótéteményéért. Ámen. 

"Nem marad örökre elfelejtve a szegény, nem vész el végleg az elesettek reménye." (Zsolt. 9,19)

    Különös értékrend szerint épül fel emberi világunk, az a társadalom, amelyben élünk. Többnyire úgy tartjuk, hogy ez nagyon is igazságos. Mert, aki igyekszik, aki jobbra, szebbre, kényelmesebbre törekszik, azoknak meg van rá a lehetőségük, hogy - így szoktuk mondani - megvalósítsák önmagukat, álmaikat. Néha azzal álltatjuk magunkat, hogy egyik-másik embernek azért nem sikerül, mert nem is igazán akarta, nem igyekezett eléggé, mert elszalasztotta a legnagyobb lehetőségeket. Könnyen elfeledjük, leírjuk azt a "szegényt" és azokat az "elesetteteket", akik eleve hátrányból indulnak. Besoroljuk egy olyan "láthatatlan" kasztba, amelyet nem fontos észrevenni, amelyre nem lehet folyamatosan figyelni. Az értékek, tehetség, munkaerő piacterein nem egymásra figyelünk, hanem a képességekre, eredményekre, teherbírásra. A zsoltár viszont reménységet adhat nekünk is, hogy Isten előtt nincs értéktelen ember. Nem járt még várt eredménnyel az igyekezeted? Nem lettél gazdagabb, tehetősebb? Ne csüggedj, nem vagy elfeledve. Isten számon tart téged is. Bízzál benne. Ámen.