"Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk." (1Jn.3,2a)

     Mindannyian ismerjük a bizonytalanságnak, reménységnek, várakozásnak azt az egyvelegét, ami egy új helyen tölt el bennünket. Lehet iskola, munkahely, vagy utazás, költözés, ahol új emberek vesznek körül bennünket. Bennünk még ott a múlt, a régi énünk, de már ott a jövő, a megújulás, a változás is. Kétezer éve átmeneti állapotban él a keresztyénség. Jelen van a múlt, a pogányság, vagy az istentagadás, de ott van a ragaszkodás, bizalom Isten iránt. Minden nap újrakezdjük az ismerkedést a világgal és önmagunkkal. Minden nap túl kell tegyük magunkat a régin, és fogadnunk kell az újat. Egy pillanatra álljunk meg, tudatosítsuk magunkban: most Isten gyermekei vagyunk. Eszerint tervezek, gondolkodom, cselekszek, az ő dicsőségére. Ámen.  

 "Jaj azoknak, akik el akarják titkolni tervüket az Úr elől! Sötétben hajtják végre tettüket, mert azt gondolják: Ki láthat meg minket, ki ismerhetne ránk?" (Ézs.29,15)

      Egészen hozzászoktunk már ahhoz, hogy maszkot viselünk. Hozzászoktunk ahhoz is, hogy jelen legyünk a virtuális világban, ahol csak azt kell megmutatnunk magunkból, ami kedvünkre van. Hozzászoktunk, hogy más arcunkat mutassuk azoknak, akiknél szeretnénk elérni valamit, mást azoknak, akik tartoznak nekünk, és megint mást azoknak, akikkel közvetlen, bensőséges viszonyban vagyunk. Mindeközben vajon hogy állunk meg Isten előtt? Bármikor felvállaljuk, hogy ránk ismerjen? Ki merünk állni az ige világosságába gondolatainkkal, tetteinkkel? Levesszük maszkunkat, amikor kérünk, vagy hálát adunk, vagy bármivel odaállunk színe elé? Sem az álarc, sem a sötétség nem segít semmiben bennünket. Álljunk hát őszintén, kendőzetlenül Teremtőnk elé, hiszen atyai szeretettel vár bennünket ma is! Ámen.

 "Erre így szólt az Úr: Ha megtérsz, megengedem, hogy újból szolgálatomba állj." (Jer.15,19a)

      Amikor egy nagy dolgot készülünk véghezvinni, valamilyen fontos célt tűzünk ki magunk elé, sok mindent hajlandók vagyunk  annak érdekében megváltoztatni, feláldozni az életünkben. Gondoljunk a sportolókra, mennyit fáradnak a győzelemért. Egy szerelmes mi mindenre képes, hogy a párjával együtt lehessen. Egy beteg mennyi áldozatot hoz azért, hogy meggyógyuljon...

     Nap, mint nap eldöntjük, hogy Istent akarjuk szolgálni, vagy sem. Nem mindig tudatos ez a döntés, hiszen sokszor csak utólag döbbenünk rá, hogy valamit elrontottunk. A pillanatnyi haszon, vagy a csábítás ereje képes elvakítani, megtéveszteni bennünket. Pedig egész életünk Isten szolgálatára van rendelve, mint egy töredék az örökkévalóságból. Hála érte, hogy a mi Urunk nem féltékeny, vagy haragtartó, számtalanszor is megengedi, hogy újból szolgálatába álljunk. Ez a mai nap igazán kitűnő alkalom erre. Ámen.

"Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük ..." (Ez.11,19)

Nagyon megtetszett nekem Athenagorasz gondolata, ezért idézem. Ezt írja: "A Szentlélek nélkül Isten távol van, Krisztus a múltban marad, az evangélium csak halott betű, a gyülekezet puszta egyesület, a tekintély csak uralmi forma, a misszió propaganda, a liturgia szellemidézés, a keresztyén élet pedig szolgalelkűség lehet." Milyen nagyszerű felfedezni a prófécia beteljesedését az első keresztyén gyülekezetben. Ezt írja róluk a Biblia: "A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala ..." (ApCsel.4,32) A Szentlélek kitöltetése ilyen csodát művelt. Ha pedig a széthúzásnak, versengésnek, közömbösségnek vagy képmutatásnak a jeleit tapasztaljuk manapság a közösségeinkben, akkor tudjuk meg, hogy még mindig a Lélek kitöltetése előtti állapotban vagyunk. Nem tudunk igazán örülni semminek. A csoda ott történik meg, ahol naponta könyörögnek: Jövel, Szentlélek ÚrIsten! Ámen. 

"A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre ..." (2Tim.3,16)

Pál apostol tanítja az ifjú Timóteust a szolgálatban való helytállásra, és több ízben elmondja neki azokat az eszközöket, égi ajándékokat is, amelyekkel áldott lesz a szolgálat. Ezek közé tartozik Isten Igéje. Olyan sokszor elfelejtjük, hogy a Szentírás nem csupán egy könyv a többi között, hanem Isten szava hozzánk, emberekhez. Egy igehirdető ezzel kapcsolatosan mondta az ismert ének szövegét: Megáll az Istennek igéje ... aztán hozzátette, igen, a polcon. Kár, ha nem használjuk.  Éljetek az Igével minden nap, és akkor a lélek is épül. Az Ige olyan mint a mag. Ha jó talajba kerül akkor növekedésnek indul. Érezni lehet, hogy tanácstalanságban vezet, szomorúságban vigasztal, Isten útjaira tanít. Olykor megráz, felráz az általunk jónak hitt tévedésekből, és elindít a bűnbánat útján, hogy ismét visszatérjünk az igazság, az üdvösség útjára. Útmutatás nélkül mindannyian csak tévelygünk. Vezess minket, Urunk, a te Igéd és Szentlelked által ma is! Ámen. 

 "Segítsd meg népedet, áldd meg örökségedet, légy pásztora, és gondozd örökké!" (Zsolt.28,9)

A zsoltárokban gyakran olvasunk arról, hogy végső elkeseredésben, a mélységből kiáltanak Isten fele. Ebben a négyszeres kérésben nem ezt érezzük. Valami nagyszerű lenyomatát látjuk annak, hogy az imádkozó már rég meggyőződött Isten szeretete felől, és tudja, hogy lelkesen kérni lehet tőle. Mintha Jézus tanítását tudná távoli időben: kérjetek és adatik néktek. Ma az Ő kegyelméből nyertünk új napot, tudunk-e bizalommal, lelkesen hozzá fordulni és kérni, hogy segítsen? Mit kérünk? 

Isten népéhez tartozunk hit által. Segítséget kérünk tőle. Vizsgáld meg szívedet, mire van igazán szükséged? A mondás szerint a gazdag Isten a szegény embernek sok mindent adhat, de csak azt ami az üdvösségére válik. Az áldás az egyik legnagyobb dolog. Útra soha nem indultak áldás nélkül. Kellett a szülők áldása, szívük szeretetének bizonysága, hogy a gyermek boldog legyen. Kell az Isten áldása. A napokban esténként a templomainkban is kérhetjük ezt az áldást. Volt időszak, mikor furcsamód nem a nyáj maradt pásztor nélkül, hanem a pásztor nyáj nélkül. Térjetek vissza templomaitokba! Isten a pásztorunk Jézusban, és Ő bizonyára gondot visel rólunk. Áldott legyen szent neve! Ámen. 

"Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket." (1Móz.1,27)

Az ember küldetésben van. Nagykövet a világban, Isten megbízottja. Méltóságot nyert abban, hogy Isten képmását hordozhatja. Aki ennek tudatában van, az mind vigyáz a teremtett világra, nem marad közömbös ha rombolják vagy szennyezik azt, felelősen tekint minden egyes dologra, ami a teremtésben előállt. Csodálattal kellene eltöltsön bennünket ez a tudat: így vagyunk Isten gyermekei. A zsoltáros is elmondja, hogy gyönyörű és nagyszerű a teremtett világ: micsoda az ember, hogy Istennek gondja van rá? Egy szójáték segít talán: ha a világban és emberekben uralkodó nagyképűséget felváltaná az istenképűség tudata, akkor boldogabb lenne a világunk. Így akarta Isten: férfivá és nővé teremtette az embert. A férfi maradjon férfi, és a nő maradjon nő. Csak ebben a szerepben tud kiteljesedni életük, csak azért is, mert Isten jobban tudja. Ámen. 

 "Hatalma az örök hatalom, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg." (Dán.7,14b)

A hatalomnak is egy forrása van. Minden Istentől van. Mindannyian nyerünk hatalmat valami fölött, nyerünk hatalmat valamire. Ismerős a fogalom, hogy valaki visszaél hatalmával. Olyat követel vagy cselekszik, amire nem nyert megbízatást. Változó korokban az ember sokmindent megélt ilyen értelemben is. Hatalommal bír a király, a földbirtokos, a választott testület. Sokszor megtörtént, hogy a hatalmat uralkodásra és nem szolgálatra használták. Millió ember halálát és szenvedést okoztak. Azt is láthatjuk sokan, hogy az öröknek hitt földi hatalmak és hatalmasságok ideje lejár, nem tart örökké. Mire nyertél hatalmat? Szolgálj vele, és ne uralkodj. Ha a kevésen hű vagy, akkor több is bízatik rád. A római százados is megvallotta, hogy ő is hatalom alá vetett ember, és ott is van engedelmesség. Egy igazi királynak még a betegség is engedelmeskedik. Kereste azt a királyt, akinek örökkévaló hatalma van. Még a halál fölött is győzedelmeskedett. Ő megtalálta. Jöjj, Urunk, királyunk, találj meg és vezess az örökkévalóság útján! Ámen. 

"Mivel ő, a Szent hívott el titeket, ti is szentek legyetek egész magatartásotokban." (1Pt. 1,15)

 Sokszor hallottam, többnyire szólásmondásba csomagolva, hogy az alapvető társadalmi viselkedés szabályait otthon, a családban kell elsajátítani. Gyermekként, fiatalként, szinte minden távozáskor elhangzott a tréfás megjegyzés szüleim részéről: "Vigyázz! A híred nehogy hamarabb hazaérjen mint te." A közvélemény ugyanis a jólneveltség, tisztességes viselkedés, becsületesség, vagy segítőkészség ügyében nem csak az egyes ember bizonyítványát állította ki esetenként, hanem egyúttal a közösségét is, ahonnan jött, ahol felnőtt.

 A keresztyén magatartás normáit, a Krisztus követőinek viselkedését - Péter apostol szerint - még az általános viselkedés szabályoknál is szigorúbb mérték szerint ítéli meg a társadalom. A viszonyítási alap, ugyanis nem a közösség (felekezet, gyülekezet) hanem az elhívó Úr személye. Ő a Szent, a hibátlan (bűntelen), a "tökéletes ember" eszményképe. Mennyire határozza meg mindez a benne hívők viselkedését? A legszebb feleletet ma is magatartásunkkal adhatjuk erre a kérdésre. Isten Lelke vezessen ebbéli igyekezetünkben. Ámen.

"A mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen." (1Jn. 1,3–4)

 Nagyszerű dolog, ha egy családban, egy gyülekezetben, ha kisebb és nagyobb közösségekben teljes öröm van. Úgy tartjuk, hogy egy családban a férfi és nő, a szülők és gyermekeik, a testvérek közötti felhőtlen kapcsolat alapja a szeretet. Érdekes módon mindez nem magyarázható, sem az utóbbiak közti vérségi kötelékkel, a férj és feleség tartós házassága pedig nem magyarázható az olthatatlan szerelemmel. Van, és feltétlenül kell lennie, valami többletnek, amely nyomán mosoly, boldogság, teljes öröm fakad. Egy megmagyarázhatatlan és részben láthatatlan kapcsolat szavatolja az igazi közösséget - vallja az apostol. Egy gyülekezeti közösségben ez még érthetetlenebb. Hogyan találhat egymásra abban az idős és fiatal, az erős és gyenge, a tapasztalt és tapasztalatlan, az egészséges és beteg, a fáradtak és felfrissültek? Csakis úgy, - írja János apostol - hogy egyenként és együttesen közösségben vannak az Atyával, és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. Vasárnap van, közösségben erősíthetjük ma is hitünket. A teljes öröm pedig, majd jön magától, Isten kegyelméből.

 Ámen.

"Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgatom." (Ézs. 65,24)

  Az ember különös teremtmény. Igényei, vágyai vannak. Méltóságra vágyik és büszke arra, amit önerőből elér. Sokszor, nem csak embertársainak, de még a hatalmas Istennek is szeretné tudtára adni, hogy ő egyáltalán nem szorul segítségre. Nagy László így vall a különös emberi természetről: "adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet - nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem." Mert van úgy, hogy azt gondoljuk: Nekem, alanyi jogon jár ez, vagy az! A meggondolatlan gyermekek szokták így zsarolni szüleiket: Nektek kellett a gyermek! (Most azonnal, ellenvetés nélkül teljesítsétek az elvárásaimat - ezt értik alatta többnyire.) A választott nép is számtalanszor eljátszotta ezt, és a modern keresztyén ember sem különb. Rátarti, büszke, de sokszor csapdába esett, a hiúságunk, bűneink fogságában tehetetlenül vergődő gyermekei vagyunk Istennek. Mégis szabad abban bízni, hogy szabadító Urunkért, Krisztusért, mennyei Atyánk válaszol kéréseinkre és meghallgat bennünket, hogy reménységünk, hitünk "széjjel ne dűljön". Ámen.

"Istennek van ereje ahhoz, hogy megsegítsen, vagy elbuktasson." (2Krón. 25,8b)

Pál apostol nagyszerű tervekkel vágott neki a missziónak. Aztán rádöbbent, hogy a legnagyszerűbb ügyek, a legmagasztosabb feladatok kivitelezésének is lehetnek akadályai. Ez, az a pillanat, amikor kiderül, hogy nem minden úgy történik, ahogyan azt az ember kiterveli, elgondolja. Ez, az a pillanat, amikor tudom, hogy mit kellene tenni, de nincs hozzá elég erőm. Amikor szárnyaszegetten, betegen, tehetetlenül nézem önmagam, a környezetem, ha csalódottan elkönyvelem hogy elbuktam, akkor fel kell tenni a kérdést: Hogyan tovább? Isten a csalódott apostolt talpra állítja, felsegíti, megnyugtatja, bátorítja: "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz!" (2Kor. 12,9a) Mire elég az én erőm, az én bölcsességem, az én tehetségem? Sokszor, nagyon sokszor bizony semmire. Az igében a hatalmát véres kézzel megszilárdító királyt emlékezteti Isten embere: Isten ereje mindenre elégséges. Nemzeti ünnepünkön emlékezzünk arra, hogy az Ő ereje hányszor megsegítette népünket és kérjük hittel, hogy ne engedje elbizakodottságban Tőle elszakadni magyar nemzetünket. Úgy legyen! Ámen.

"Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt! Az Úr közel!" (Fil. 4,4–5)

    Élettapasztalata alapján a legtöbb ember úgy tartja, hogy ha létezik is állandó és teljes öröm, azt nem itt, nem a földi létben lehet elérni. A 90. zsoltár szerint az ember élete - "hetven, vagy ha feljebb nyolcvan esztendő" - egyrészt telve van hiábavaló fáradsággal, másrészt gyorsan eltűnik. Nem is tudunk igazán az örömre, a boldogsága figyelni, mert vagy elbizakodottak, törtetők vagyunk, vagy nyűgösek, aggodalmaskodók, kételkedők. Van, akit nyomaszt az, hogy a boldogság nem hull csak úgy az ölébe. Más, viszont hányaveti módon azt vallja, hogy a boldogságra nem lehet senkit kényszeríteni. Mindig, pontosabban "mindenkor" vannak a pillanatnyi örömnél, a percnyi boldogságnál fontosabb teendőink, sürgősebb ügyeink. Az önmagát hajszoló emberi gondolkodásmódnak parancsol megálljt az ige. Isten, nem a lehetetlent kéri, sem a filippi gyülekezettől, sem tőlünk, amikor az apostol által, állandó örömre biztat. Csak emlékeztet arra, hogy az állandó öröm, a szelíd nyugalom forrása mindenkor az Úr közelségéből ered. Ámen.

"Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék bölcsességével a bölcs, ne dicsekedjék erejével az erős, ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag! Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr..." (Jer. 9,22–23)

Közhelynek tartjuk, ha valaki arra hivatkozik, hogy számára az élet bizonyult a legjobb tanítómesternek. Személyes élettörténetek mellett, a népek, a nemzetek, az országok története is gyakran azt igazolja, hogy ha nem is annyira jó, de igencsak szigorú tanító az élet és a történelem. Izráel népe többszörösen megtapasztalta ezt. Ezékiás király korában, az északi országrész, Izráel lakói, már egy ideje fogságba kerültek. Júda királysága és Jeruzsálem viszont egyelőre békességben él. Ezékiás betegsége idején követek érkeznek Babilonból. A király pedig dicsekszik az ő hatalmával. A palota és kincstár gazdagságával, a Salamon templomának szépségével, népe kultúrájával és haderejével. Jeremiás próféta által ezt a hiábavaló, fennhéjázó magatartást, a gőgöt - ahogy "székelyül" mondják a "bőcsködést" - ítéli el Isten. Mert a történelem és a személyes életek nagy-nagy tanulsága az, hogy egyetlen okunk van a dicsekvésre. Mégpedig az, hogy értjük és tudjuk, hogy az Úr, az Isten. Ő az igazi Úr, a mi életünk és történetünk felett is. Hála érte! Ámen.

"Ne vedd ki számból teljesen az igazság beszédét..." (Zsolt. 119,43)

 Egy elővigyázatos ember éjszakára mindig két poharat tett éjjeliszekrényére. Egy vízzel teli, illetve egy üres poharat, mert lehet, hogy megszomjazik, de az is lehet, hogy nem. Néha az igazság beszédéhez is így viszonyulunk. Van amikor szomjazunk arra, hogy a teljes igazságot halljuk, megismerjük. Ám, ha hibáinkról, vétkeinkről és bűneinkről van szó, inkább maradjon üres az a pohár. Továbbá, ne kelljen kiinni a szenvedés, a gyász és betegségek keserű poharát se. "Ha lehetséges múljék el tőlünk..." - fohászkodunk Jézust idézve - mintha a féligazságok kevésbé keserítenék meg életünket, a teljes igazságnál.

   Ez a zsoltárvers és a tapasztalat is azt igazolja, hogy a legsötétebb pillanatokban, igenis fontos, hogy Isten igazsága kézügynél, a szánkban és szívünkben legyen. Talán nem mindig érezzük szükségét, hogy erőt merítsünk belőle és felüdítsen, de az is előfordulhat, hogy kizárólag üres pohár lesz kezünk ügyébe, amikor leginkább szomjazunk. Adja a kegyelem Istene, hogy az Ő igazságának beszédével és hálaadással teljen meg ma is szívünk és szánk. Ámen.

"Pál írja: A nekem adott kegyelem által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondoljátok magatokat többnek, mint amennyinek gondolnotok kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék..." (Róm. 12,3)

  Önértékelésünkkel rendszerint gond van. Hajlamosak vagyunk arra, hogy túlzottan felértékeljük, vagy éppen alábecsüljük önmagunkat. A környezetünk értékítélete is gyakran szubjektív. Aki bátorítani szeretne, azt hangsúlyozza: Képes vagy rá! Mások meg elbizonytalanítanak, lehűtenek, óvatosságra intenek, és azt mondják: Vigyázz! Egyedül biztos nem tudod megoldani. Ezért is nehéz helyesen értékelni önmagunkat. Igaz és valóságos képet alkotni arról, hogy mire elegendő az erőnk, képességeink, bölcsességünk. Mire futja az időnkből és mire nem.

 Az apostoli intésből sem biztos, hogy a legfontosabb szempont ragadja meg a figyelmünket. Feltehetően a "józan gondolkodás"-ra összpontosítunk, ha másokra és önmagunkra figyelünk. Az igazán "józanul gondolkozó" - Pál szerint - az, aki a környezetében élők és saját értékét is az Istentől kapott kegyelem fényében határozza meg. Igyekezzünk tehát, józanul gondolkodva, ma is hálát adni Isten üdvözítő kegyelméért. Ámen.

"Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok..." (1Kor. 15,9–10)

  Nehéz, nagyon nehéz hibáinkat, tévedéseinket elismerni. Talán azért, mert nem mindig tűnnek végzetes, jóvátehetetlen hibának. Aztán, azért is, mert szeretnénk elkerülni, hogy egy-egy ilyen vallomás miatt vélt és valós helyzeti előnyünket elveszítsük. Ha kiderül, hogy már nem számít titoknak vétségünk, ha hasznunk és előnyünk nem származik belőle, szinte fellélegzünk: Na, most! Most, "amíg lehet, amíg szabad"! Az életnek és tennivalóknak, csak így lehet új irányt szabni. Pál nem dicsekedhetett azzal, hogy őt maga az Úr küldte a korintusiakhoz, mert köztudott volt, hogy nem tartozott kezdetektől Jézus tanítványainak körébe. Ebben a vallomásában hozzá nyilvánosságra, hogy korábban egészen más irányba vitte meggyőződése. Aztán Isten, kegyelméből új alapra állította a Damaszkuszba vezető úton, majd új irányt vett élete. 

 Vasárnap van, egy újabb lehetőség arra, hogy Isten színe előtt tévedéseink, hibáink elismerésével kezdve, mi is hálát adjunk, hogy az Isten kegyelméből a mi Urunk egyházához tartozunk. Az Ő szeretetéből és jóságából lehetünk azok, akik vagyunk. Ámen.

„Ha ősrégi döntéseidre gondolok, megvigasztalódom, Uram!” (Zsolt 119,52)

Szomorúságaink mögött, amikor vigasztalásra van szükségünk, legtöbbször a tehetetlenség érzése húzódik meg. Nehéz elfogadni és tudatosítani, hogy nem tudunk mit tenni, ha meghal valaki, akit szerettünk, aki fontos volt számunkra. Felkavaró érzés, ha tehetetlenek vagyunk, amikor minden erőfeszítésünk ellenére nem jól alakulnak dolgaink, elveszítünk egy barátot, nem találjuk a gyógymódot egy betegségben. Keressük a segítséget, gondolkodunk, hogy kihez forduljunk, mit tehetnénk még. A zsoltáros Isten ősrégi döntéseire gondol. Az Úr régi cselekedeteire, amelyeken keresztül megismerhetővé vált az ember számra. Teremtett a semmiből, életet adott a föld porából formált embernek, megkegyelmezett Nóénak, megbocsátott Jákóbnak, visszaadta életét a sunemi asszony fiának. Egy mindenre képes, kegyelmes és szerető Isten képe rajzolódik ki előtte. Ez az Úr neki is tud segíteni, sőt segíteni is fog, mert bízik, hisz Benne. Emlékezzünk a mi Urunk ősrégi döntéseire és vigasztalódjunk szomorúságainkban. Ámen.

„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él…” (Jób 19,25)

Jób életéről tudomást szerezve el kell ismernünk, hogy sokszor a mi gondjaink, próbatételeink eltörpülnek az ő szenvedései, terhei mellett. Ettől még nem válnak könnyűvé keresztjeink. Mi is elfáradunk, erőre van szükségünk. Erőt meríthetünk szeretteink jelenlétéből, egy tekintetből, egy kézszorításból, egy bátorító szóból. Erőforrás számunkra Isten szava is, az ő jelenléte, annak tudata, hogy arcát felénk fordítja, szemei vigyázzák lépteinket. A nagy szenvedő, Jób azonban a már elviselhetetlennek tűnő gigászi súly alatt, arról beszél, hogy ezt is kibírja, mert tudja, hogy van Megváltója, aki él. Már nem a földiekre tekint, hanem a mennyei reménységből merít erőt. Akinek az örök élet a hazaérkezés, az míg oda megérkezik mindent kibír, mert az Úrhoz való megérkezés hite táplálja erejét. Ámen.

„Örülök és vigadok neked, zengem nevedet, ó, Felséges!” (Zsolt 9,3)

Különbözőképpen kezdjük ezt a mai napot is. Biztosan vannak, akik teljesen magukévá tudják tenni a zsoltáros örömujjongását, mert az élet  napos oldalán járnak. Sajnos mindig vannak, akiknek életét felhők árnyékolják, mert betegségükben gyógyulásra várnak, nehéz anyagi körülmények között keresik a megoldást, megromlott emberi kapcsolatokban óhajtják az újrakezdés lehetőségét, és még mennyi minden lehet, ami miatt nem tud az ember tiszta szívvel örvendezni és vigadni. Az életkörülményeket tekintve valóban nem mindenki tud azonosulni a mai igével. A zsoltáros örömének és vigadozásának a forrása azonban nem az életkörülménye, hanem a Felséges! Istennek örül, Neki vigadozik, az Ő nevét zengi. Ebben pedig mindnyájan egyek lehetünk. Örüljünk és vigadjunk a mi Krisztusunknak, zengjük nevét, azért mert velünk van! Az ő jelenléte ugyanis biztosítéka lehet minden gondunk, problémánk megoldásának. Hiába van mindenünk, ha nincs Krisztusunk, de mindenünk meglehet Benne és Általa! Ámen.

„Aznap éjjel pedig odaállt Pál mellé az Úr, és ezt mondta: Bízzál…!” (ApCsel 23,11)

Leginkább életünk nagy és fontos próbáiban válik hangsúlyossá az, hogy ki áll mellettünk. Hálaadással gondolhatunk azokra az alkalmakra, amikor elmondhattuk, hogy mellettünk állt a nehéz helyzetekben a társ, a szülő, a testvér, a barát. Aki most él át komoly megpróbáltatást, annak is nagy erőt jelent, ha emberek állnak mellette. Sajnos az is megtörténik, hogy úgy kell visszatekintenünk, mint, ahogyan Pál életében is előfordult, hogy "senki nem volt mellettem, mindenki elhagyott". (2Tim 4, 16) A legnagyobb ajándék és erőforrás számunkra mégis az, ha Pálhoz hasonlóan megtapasztalhatjuk, hogy oda áll mellénk az Úr. Mielőtt azonban ezt Pál megéli, azelőtt arról olvasunk, hogy ő meg kiállt a Krisztus ügyéért, vallást tett az Úrról a zsidó nagytanács előtt. Nyilván az Úr dönti el, hogy mikor ki mellé áll, de nem szabad elfelejtenünk szavait: "aki vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt." (Mt 10,32) Megéri ma is Krisztus ügyét képviselni! Ámen.

„Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyratörők…” (Róm 12,16a)

Ha nem határozzuk meg a célját ezeknek a rövid intelmeknek, akkor olyanokká vállhatunk, mint a madár, amelynek visszavágják a szárnyait. Jézus sem értett egyet, mindenkivel. Sokat vitázott népe vezetőivel és sokszor kellett helyreigazítania tanítványait is. Ráadásul azért jött, hogy a legnagyobb dolgot végezze el, a legnagyobb legyen a született emberek között, hiszen arra törekedett, hogy legyőzze a halált. Miért tette mindezt? Nem önmagáért, hanem azért, hogy megmutassa a feltétel nélküli szeretetet és életével dicsőítse Istent, az Atyát. Ez kell legyen a célja a mi krisztuskövető életünknek is. A mi Urunk, azt szeretné, hogy képesek legyünk felülemelkedni önmagunkon és egyre magasabbra szárnyaljunk a szerinte való életfolytatásban. Egyet kell értenünk abban, hogy mindannyian rá vagyunk szorulva Krisztus kegyelmére és szeretetére, és vigyáznunk kell, hogy ne a magunk céljai miatt törekedjünk nagyságra, hanem hagyjuk, hogy a mi Krisztusunk tegyen olyan naggyá minket, amilyenné ő akar. Ámen.

„Így tehát nem tudták (Jézust) tőrbe csalni a nép előtt, hanem elcsodálkoztak válaszán, és elhallgattak.” (Lk 20,26)

Nem csak fizikai munka vár ránk ezen a héten, hanem olyan szellemi tevékenység is, amely során egy-egy felvetődő kérdésre meg kell találnunk majd a helyes választ. Vannak olyan kérdések, amelyekre könnyen meg tudjuk adni a választ, mert megvannak hozzá az ismereteink. Adódnak olyanok is a mindennapi munkánk során, amelyekhez kérnünk kell a mi Urunk segítségét, hogy bölcsességet kapva tudjunk válaszolni. Lehetnek azonban olyan nekünk szegezett kérdések is, amelyekkel tőrbe akarnak csalni, meg akarnak fogni, meg akarnak akasztani abban a szolgálatban, amelyet Jézustól kaptunk. Nem csoda, hiszen Jézust is megpróbálták ily módon lejáratni. Tudjuk jól, hogy nem mindegy mit válaszolunk egy fogós kérdésre, amellyel szégyenbe akarnak hozni keresztyén hitünk szempontjából. Ne féljünk azonban, mert Jézus azt ígérte: megadatik nektek abban az órában, mit mondjatok, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke az, aki szól tibennetek. (Mt 10,19-20) Kérjük a Lélek segítségét, hogy Krisztus nevére ne hozzunk szégyent, hanem csodálkozzanak a cselvetők és hallgassanak el. Ámen.

„Mária ezt mondta: Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel…” (Lk 1,51–52)

Nagyon fontos, hogy milyen ismereteink és élettapasztalataink vannak. Ezek meghatározzák az érzéseinket, lelkiállapotunkat, ugyanakkor szavainkat és döntéseinket. Mária üzenetet kap az Úrtól angyal által, hogy nagy dologra választotta ki őt az Úr, az Ő Fiát fogja világra hozni. Később Erzsébettel találkozva rádöbben, hogy Isten tervéről mások is tudnak, nincs egyedül a szolgálatban. Ekkor nyílik szája Isten magasztalásra és az Úr világot átrendező hatalmáról beszél. Mennyire szeretnénk, hogy Isten helyreállítsa azt, ami elromlott. A világban, körülöttünk és bennünk. Meg is fogja tenni az Ő elhívott és a szolgálatot vállaló gyermekei által. Mi is kaptunk üzeneteket tőle, minket is kiválasztott a szolgálatra, tudjuk, hogy nem vagyunk ebben a szolgálatban egyedül. Hiszem, hogy ez arra késztet minket, hogy ma is együtt magasztaljuk az Urat és tegyünk bizonyságot a mi Krisztusunk hatalmáról. Ámen.

 "Ki akar még önként, bőkezűen adakozni ma az Úrnak?" (1Krón.29,5b)

Csodálkozással olvastam régebb a bibliai történetet, amely Mózes idejében a szent sátor építésének előkészületeiről szólt. Főképpen az a mondat lepett meg, hogy az adakozást le kellett állítani, mert a szükségesnél többet hoztak az emberek. Aztán Dávid jut eszembe, aki templomot kívánt építeni az Úrnak, és adakozásra kérte fel az embereket. Akkor fogalmazta meg az örökérvényű gondolatot: mindent Istentől kaptunk és amit tőle kaptunk azt adjuk vissza neki. Továbbá eszembe jut a templomunk építése. Hála Istennek megtapasztaltuk azt, hogy a közösség bőkezűen adakozott. Van lélek és van hála az emberek szívében. A hála érzése az egyetlen érzés, amivel érdemes élni az emberi életet, így fogalmazott Ravasz László. Érezni, felfogni és tudni azt, hogy mindent Istentől nyertünk. Ha van hála az emberek szívében, akkor nem kell idegeskednünk azon, hogy lesz-e még, aki adakozzon. Fordítva is igaz: az a közösség, ahol anyagi gondok vannak egyházi téren, vizsgálja meg, hogy hol van baj a hittel. Pál így fogalmazott: A jókedvű adakozót szereti az Isten ... Ő hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét, hogy mindenben bőségben legyetek. Isten dicsőségére és az emberiség javára történjen ez! Ámen. 

"Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat." (Mt.5,16)

Pár héttel ezelőtt egy kedves ismerős édesanyja elhunyt, és lányának kellett intézkedni a temetési szertartás ügyében. A beszélgetésben megjegyezte, hogy annak ellenére, hogy mindenki az emberek rosszaságáról beszél, ő azt tapasztalta, hogy mindenki szívesen segített abban a bajban. Valahogy így fogalmazott: Hála Istennek, vannak még érző emberek. Olyan egy-egy jó cselekedet, mint a sötétben világító fáklya. Ha azt követjük, akinek lámpás van a kezében, akkor a sötétben el nem tévedünk. A Szentírás arra is megtanít, hogy az alkalmakat illetően és a jó cselekedet lehetőségeit illetően bőven van miben válogatni. Isten eleve elénk adta a jó cselekedetek lehetőségét csak meg kell ragadnunk azokat. Milyen áldott dolog lenne, ha ma sok ilyen lehetőséget észrevennénk, és Isten dicsőségére cselekednénk. Segíts ebben, Urunk! Ámen.  

 "Az a próféta, aki álmot látott, mondja meg, hogy csak álom volt. De aki igét kapott, hirdesse igémet igazán! Mi köze a szalmának a tiszta búzához? - így szól az Úr!" (Jer.23,28)

A napokban sokszor előfordult, hogy az igére, Isten teremtő szavára irányult a figyelem éppen azokon az igéken keresztül, amiket olvastunk. Valami nagyon fontosat akar ezzel tanítani. Éppen azt, amit így fogalmaz meg az ige: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik. Vannak álmodozók, álomlátók. Mindig vannak hamis próféták.  Isten álmaikban is közölte magát a prófétákkal, sőt a pünkösd egyik csodája az is, hogy minden emberrel közli magát a Lélek által. A felismerés nagyon lényeges, ahogy régen Sámuel esetében. Felismerni azt, hogy Isten szólított meg. Pontosan engem, személyesen szólított meg, hogy menjek és cselekedjem az Ő akaratát. Először is tudatosítanom kell, hogy Isten igéje élő és ható. Hálát kell adnom, hogy rám is bízta az ige hirdetését. Végül éreznem kell, hogy ezzel valamit kezdenem kell: magamon először, aztán átadva másnak is, mint életmentő gyógyszert az üdvösségre. Munkára fel! Ámen. 

"Úgy örülök beszédednek, mint aki nagy zsákmányra talál." (Zsolt.119,162)

Bizonyos élethelyzetekben kiderül, hogy milyen fontos a beszéd. Egyszerűen az, hogy valaki megszólal. Várjuk és lessük édesanyánk bíztató szavát, tanítónk elismerő szavait. Egy fontos feladatnál büszkén vesszük a megbízatást. Milyen nagyszerű, amikor szerelmesek szépen szólítják meg egymást. És milyen fájdalmasan szép, amikor betegségben, némaság után megszólal a beteg. A szó életet teremt, mint ahogy Isten szavára állt elő a mindenség.

Hasonlatos Isten országa -  ahhoz az emberhez, aki a szántóföldben kincset talált. Elment, mindenét eladta és megvette a szántóföldet. Milyen nagy dolog az elmondott példák után arra gondolni, hogy maga Isten szól hozzánk. Mennyire kellene értékelnünk az Ő beszédét, hogy valóban úgy érezhessünk, mint a zsoltáros? A tanítványok is rátaláltak Jézusra, és sehová nem akartak elmenni, mert Jézusnál van az örök élet beszéde. Örüljünk ennek a kincsnek, és legyen számunkra ez a legdrágább. Isten szól ma is hozzánk: Veletek vagyok! Ámen. 

"Áldott legyen [...] Isten, mert elküldte az angyalát, és kiszabadította szolgáit, akik benne bíztak. (Dán 3,28a)"

  A babiloni fogságról szóló bibliai történetek többnyire a fogságban átélt szenvedésről és az Isten szabadításába vetett bizodalomról szólnak. Eszter könyve és Dániel könyve viszont arról is említést tesz, hogy nem csak könnyek és szenvedés a fogságban élő nép élete, hanem méltóság, reménység és áldás is. A tehetségük, alkalmasságuk révén méltóságra jutott három fiatalembert, Sadrákot, Mésakot és Abéd-Negót azzal vádolják, hogy nem tisztelik a törvényt, mivel nem hódolnak a király tiszteletére felállított aranyszobornak. Makacsul ragaszkodnak őseik hitéhez és hagyományaihoz, a Tízparancsolat rendelkezéseihez, ezért tüzes kemencébe vetik a hatóságok. Isten azonban elküldi az Ő angyalát és megszabadítja hűséges gyermekeit a pusztulástól.

    A történet csattanóját, maga a király fogalmazza meg. Azt hirdeti, hogy minden emberi törvény és hatalom fölött érvényt szerez Isten hűséges gyermekei igazságának és a legnagyobb nyomorúságból is kiszabadítja a benne bízókat. Ma is érvényes üzenete felénk. Az emberi törvények, határozatok, legbölcsebb döntéseink is lehetnek ingatagok, Isten irgalma viszont örök. Áldott legyen a szabadító Isten! Ámen.

 "Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg benneteket ma az Úr!" (2Móz.14,13a-b)

Az Egyiptomból való szabadulás mély nyomot hagyott a választott nép lelkében. Hosszú évszázadokon át zengett a dicséret zsoltárban, hitvallásban, bizonyságtételben. A szabadítás Istenét dicsérték. Amikor látták az ellenséget, szembesültek a veszéllyel és félelemmel telve elveszítettek minden reménységet, akkor szólalt meg Isten szolgája: Ne féljetek! 

Naponta harcol az ember. Küzdőtér az élet. Valamitől szabadulunk, valamilyen történetbe bekeveredünk, félelem fogja el lelkünket, és valamilyen biztos megoldást, biztonságot keresünk ösztönösen. Hívő és hitetlen másképpen látja az élet történéseit. Sokszor vagyunk mi magunk is a meghátrálás, a lemondás emberei. Utólagosan szégyenkezünk is miatta. Megfogadjuk, hogy következőkor más lesz, de az sem biztos. Mondják, hogy zuhanó repülőben nincs hitetlen ember. Talán a veszély, a harc komolysága mindannyiunkat Isten felé irányít. Legyen erős szívünk ma is, Isten ma is szabadító Isten. Ámen. 

 "Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon." (Lk.12,48b)

A felelősség kérdése egy megszokott téma, sokszor mégis elmegyünk mellette. Már-már az a véleményünk, hogy mindenkinek egyforma felelőssége van. Van, aki tagadja, hogy bárkinek is felelősséggel tartozna.  Aztán irígykedünk azért, hogy egyeseknek nagyobb a fizetsége, mint másoknak. Felelőssége van a gyermeknek is. Aztán komolyabb felelőssége van a szülőknek. Vigyázniuk kell mindenre, ami a családdal kapcsolatos. Felelősségünk van a munkahelyen: amit ránk bíztak el kell végezni. Ha pénzt bíztak ránk azzal el kell számolni. Felelőssége van egy városvezetőnek, a tanítónak, az orvosnak. A lelki vezetők felelősek azért, hogy miként vigyáztak a nyájra. Persze egy ország vezetésében sokkal nagyobb a felelősség, mert a döntések egy egész nép sorsát határozhatják meg. Egyébként a miniszter kifejezés a szolgálatra vonatkozik. Milyen jó lenne, ha eredeti értelmében használnánk és gyakorolnánk. A mi Atyánk így bízott meg bennünket, és nincs ember felelősség nélkül. Mindannyian a gazdának kell elszámolnunk. A világ nem a miénk, a föld nem a miénk, semmi nem a miénk. Minden Istentől van. Adjunk hálát mindenért ma a templomban, és kérjük, hogy segítsen bennünket abban, hogy hűséges sáfárok lehessünk. Ámen.